|
Íme
új század születik
a
táj kormos rajzasztalán
(Ladányi)
Erdei
Ferenc legutolsó nagy műve, a Város és vidéke a Magyarország
felfedezése sorozatban jelent meg, a Szépirodalmi Könyvkiadó
gondozásában. Betetőzve egy életművet és irányt adva egy
jelentős mai magyar irodalmi vállalkozás szellemének.
Mielőtt magára
Erdei könyvére rátérnénk, érdemes egy pillantást vetnünk a
sorozat genezisére. Nyilvánvaló, a távolabbi hagyományt a
harmincas évek irodalmának szociográfiái jelentik, de van
frissebb hagyomány is, a mai magyar írók társadalomkutató
szenvedélye. A közvetlen szellemi előzmények közé olyan
rangú vállalkozások tartoznak, mint a Húsz óra, amely
eredetileg a címében is benne viselte a szociográfiai ihletést.
S ugyancsak egy szociográfiai híradás lett a kiindulópontja az
utóbbi évek egyik fontos társadalmi drámájának, A térképen
nem találhatónak.
Ma már aligha
van vitának helye arról, mit adott a szociográfia a prózának.
A dramaturgia, meglehet, nehezebben birkózik a drámai formák
közt megjelenő szociográfiával, Darvas darabja mindenesetre
megmutatta, hogy egy új dramaturgia lehetőségei vannak az
általa feltárt életanyagban. A szokványos, álkatarzisra törő
megoldás helyett a megdöbbentés érzelmi-racionális
effektusait juttatta érvényre, s az értő közönség és
kritika azonosulni tudott a darab valójában közösségi
problémájával. Meglehet, a magánélet zárt körében játszódó
drámáknak megvan a maguk bevált hatása, de a szociográfus
drámaíró szem változatosabb konfliktusanyaggal szolgál, s
gazdagabb gondolati problematikának nyithat utat.
Mindezt csupán
kitérő gyanánt, annak érzékeltetéseként, hogy a
szociográfia ma is elsősorban irodalmi természetű
mondanivalója miatt vállal jelentős részt irodalmunk
fejlesztésében. Némely esetekben a szociográfia hamarabb és
adekvátabban nyúl hozzá bizonyos témákhoz, mint az elbeszélő
jellegű prózairodalom. Az elmúlt évtizednek kitűnő realista
regényirodalma született, ez azonban a negyvenes és ötvenes
évek problematikájából származott. Korszerűvé a megújhodott
eszmei nézőpont és az irodalmi forma megújítása tette. Az
említett korszak művészeti problematikája továbbra is él
irodalmi (és filmbeli) feldolgozásokban. De akinek szeme és
füle van az irodalmi folyamatok érzékeléséhez, észreveheti,
hogy az igazi új problematika a regényírók (s talán más
művészek számára is) ott van, ahova a ma szociográfusai és
szociológusai nyúlnak.
A ma
szociográfiája örökölte a régi társadalmi
felelősségtudatát. Ez abban is megnyilvánul, hogy ha
visszásságot talál az ország valamelyik szögletében, a
társadalmi élet valamely fórumán, igyekszik szót emelni.
Mégsem ebben a leleplező jellegben kell látnunk a mai
szociográfia jellemzőjét, hanem abban, hogy a társadalomban
végbemenő változási folyamatokról tudósít. A Magyarország
felfedezése sorozat eddigi kiadványainak is ez a fő karaktere.
Szerzőinek figyelme egy-egy konkrét közegben azokat a
társadalmi változásokat jellemzi, amelyek a hatvanas évek
végére lettek dominánsakká, s bontakoztak ki oly mértékben,
hogy a szociográfus számára érzékelhetővé és
általánosítások levonására alkalmasakká lettek. S túl ezen
észrevehető a mai szociográfia látószögének kiszélesedése.
Míg a régi szociográfia elsősorban a falu életére figyelt, a
maiban megfordul az érdeklődés iránya. Mutatta Mocsár Gábor
könyve, amely egy új munkásréteg és egy új szakma születését
tárgyalja, Moldova György pedig egy új város. Komló
kifejlődésének gyors és konfliktuózus állapotait
körvonalazza.
Erdei Szegedet
egész megyéjének környezetével együtt mutatja be. Művének
stílusában, de szerkezetében és láttatási módjában
irodalmi jellegzetességek vannak. A tudós módszerével
dolgozik, s ez elsősorban abban nyilatkozik meg, hogy pontosan
kijelöli azt az összefüggésrendet, amelyhez nyúl, s azon
módszeresen végigmegy, tudóshoz illő mértéktartással és
logikai erővel általánosít. Emellett konkrét kapcsolata is
van meghatározott tudományágakkal. A régi szociográfia
előszeretettel kapcsolódott az etnográfiához. Erdei is rámutat
arra, hogy az ő anyagában hol lel új kutatási lehetőségekre.
De ő maga konkrétan két tudományágra támaszkodik: a
szociológiára és az urbanisztikára, s a maga eredményeivel
ezek gazdagításához is hozzájárul. S még egy gyakorlati
stúdiummal van kapcsolata: az igazgatás- és vezetéstudománnyal,
ennek a számára is fontos tapasztalati anyagot tár fel.
Erdeit munkássága
kezdetétől fogva két egymással szorosan összefüggő kérdés
érdekelte. Elsősorban a paraszti termelési és életforma
megváltoztatásának és a szocializmus társadalmi rendjében
való humanizálásának kérdése. Könyvei, a Parasztok és A
magyar paraszttársadalom, s tanulmányai, amelyek A szövetkezeti
úton cím alatt és számos folyóiratban megjelentek, ennek az
érdeklődésnek a gyümölcsei. A szociológus makroszférának –
a hatalom az osztályok közötti harc viszonyai stb. –
világának nevezi azt az összefüggésrendet, amelyben ez a harc
folyt és folyik. A másik világ, amelyhez figyelme hozzáfonódik,
a mikroszféra: a valóságnak az a szintje, ahol az elemi
szerveződés folyamatai végbemennek, az alapvető családi
intézmények és a családok formálódnak, és az egyén
konkrétan beilleszkedik a termelés és a fogyasztás
folyamatába. Érdekelte tehát a táj élete is, a rajta
megjelenő emberi települések fejlődése, társadalomba
szerveződése. Első könyve, A makói paraszttársadalom, a
szülőföldről szólt, s későbbi könyvei sorra vették a
magyar táj legjellemzőbb települési formációit: a Magyar
város, Magyar falu, Magyar tanyák s a Futóhomok.
Ezekből a
művekből világosan kitűnik, hogy Erdei az urbanizáció
sajátos problematikájának átfogó látással bíró tudósa,
tökéletesen ismeri azt a specifikus történeti folyamatot,
amelyben a magyar településviszonyok kialakultak, s ezek
megváltoztatásának korszerű lehetőségeit látja. A saját
tapasztalati anyagát szinte az egész magyar szakirodalommal
szembesíti, s válogatni tud a külföldi szakirodalom értékei
között is. Tájékozottságának jellemzéséül elég, ha
megemlítjük, hogy az 1938-ban megjelent Magyar Város
jegyzetanyagában utal rá, hogy számára „a város értelméről
Le Corbusier felfogása nyújtotta a legkitűnőbb távlatot”.
Nem volt azonban idealista, tudta, hogy a leghaladóbb
törekvésekből a mi viszonyaink közt mi valósítható meg. S
amikor néhány éve egy építészeti vitában megszólalt, azt
az álláspontot foglalta el, hogy ma, a mi körülményeink
között a társadalompolitikai és építőművészeti szempont
között értelmes kompromisszum szükséges, fontosabbnak tartva
a funkcionálisan jó, több lakást a kevés, de
építőművészetileg kielégítőbben megoldott építménynél.
A Város és
vidéke mintegy magyarázatul is szolgál e kompromisszumos
állásponthoz. Szeged és környéke urbanisztikai szempontból
az ország legelmaradottabb vidékei közé sorolható. Mint
adatai bizonyítják, korszerűnek egyedül a múlt századi nagy
árvíz után újjáépített Szeged volt mondható, a körülötte
fekvő mezővárosok, falvak és tanyák alapos fejlesztésre
szorulnak. Az egy évtizeddel korábbihoz képest 1969–70-re a
helyzet ugrásszerűen javult, de még mintegy negyven esztendőre
lesz szükség ahhoz, hogy az egész terület lakásállománya
kicserélődjék. A javulást, amely urbanisztikai tekintetben egy
rövid évtized alatt végbement, a társadalmi változásokkal
hozza kapcsolatba: „Még egy évtizede sincs annak, hogy a
mezőgazdaság szocialista átszervezése végbement Csongrád
megyében. Hasonlóképpen nem több, mint egy évtizede, hogy az
iparosítás új hulláma kibontakozott... A kommunális
tevékenység, a város- és községrendezés, a közintézmények
és a lakások építése is napjainkban kezd olyan jelleget és
méreteket ölteni, ami megváltoztatja a táj arculatát, s
kifejezi azt, hogy az élet minden területén korszerű módszerek
és formák váltják fel a hagyományos régit.”
A sajátos magyar
viszonyok megszabta feltételek kompromisszumokra kényszerítik
olykor a társadalompolitikust éppúgy, mint az urbanisztikai
célkitűzések képviselőjét. A Város és vidéke azt is
mutatja, hogy van, ahol Erdei nem gondol kompromisszumra. Az egyes
építmények kiképzésében lehet engedményeket tenni, de
alapvető urbanisztikai célokat illetően nem. Művének jelentős
vonása, hogy világosan érzékelteti: az urbanizáció nem
egyszerűen egy megtorpant város továbbfejlesztésének, vagy
egy falu várossá alakításának gondját jelenti, hanem egy
egész régiónak az urbanizációs folyamatba való beállítását.
Jól látja, hogy a modern urbanisztika felismerései, feladatai a
nagyobb területi, települési méretek, a tágabb összefüggések
átfogását igénylik.
Egyben azt is
jelenti ez, hogy nem gondol kompromisszumra abban a tekintetben
sem, hogy a várost vidékével s az ahhoz kapcsolódó természeti
környezetével együtt szükséges urbanizálni. Jól látja,
hogy világtendencia az emberek nagyobb városokba özönlése, de
azt is láttatja, hogy a mi sajátos fejlődésünk a táj
hagyományos struktúrájának fennmaradását is ígéri. Szeged
középponti helyzete ellenére sem szünteti meg a körülötte
fekvő többi város önálló fejlődési lehetőségeit, kilépve
a mezővárosi állapotból ezek mind önálló szerepet
tölthetnek be. Erdei gondosan végigelemzi valamennyi Szeged
körül fekvő város helyzetét, s éles szemmel mutat rá
specifikumaikra, s azokra az akadályokra is, amelyek épp a
specifikumok kialakulását akadályozzák. Ilyesmiről van szó
abban a fejezetben, ahol az értelmiség sajátos szerepéről, a
vidéki értelmiség külön gondjairól beszél szegedi baráti
körben, vagy amikor a makói hagymatermesztők perspektivikus
nehézségeiről a szakember realitásérzékével és
nyíltságával beszél.
Végeredményben
tehát Erdei gazdag körképet ad arról, a szocialista
mezőgazdaság és az indusztrializáció hogyan alakította át
az ország egyik jellegzetes régióját. De mit mond arról,
mennyire lett szocialistává a táj lakója, maga az ember?
Mértéktartó
módon közelíti meg ezt a kérdést, hiszen pontosan tudja, hogy
az emberi habitusok társadalmi determinánsai e vidék életében
milyen bonyolultak. Megszűntek a régi „családi munkahelyek”,
a lakosság többsége „társadalmi munkahelyeken” dolgozik,
ugyanakkor a kettősségnek is létrejöttek a legkülönbözőbb
és föltételezhetően még sokáig szükségszerű típusai. Ez
pedig mindenképpen lassítja az urbanizációt éppúgy, mint az
emberek tudati átalakulását. Ugyanakkor e kérdés
megítélésében távol áll az egyoldalú empirizmustól. A
hétköznapi általánost a „különössel” is tudja
szembesíteni, s ily módon rá tud mutatni mindarra, ami a
szocialista habitus jelenlétére vall.
Könyvében kitér
az 1970-es nagy tiszai árvíz alkalmával szerzett
tapasztalataira, s ezeket elsősorban az általunk feltett kérdés
szempontjából értékeli. Ekkor, mutat rá, szinte elemi erővel
mutatkozott meg a szocialista közösségi szellem, amely
feltétele volt a természeti elemek feletti győzelemnek. Az
effajta közösségi szellemben nem valami elvont, messianisztikus
erőt lát, s korántsem csupán az emberek mindig meglevő
kollektív védekezési ösztönét mindenféle ellenséggel
szemben. E békében lezajlott háborút a szovjet nép
negyedszázaddal ezelőtt lezajlott háborújával veti egybe,
olyan értelemben, hogy azonos motívumait látja a küzdelem
megszervezési módjának. Itt is, mint ott, döntő volt az
intézmények helytállása, önmagukban, a reájuk bízott
feladat teljesítésében. Közülük a vízügyi szervezetet
emeli ki, amelyik a „hadviselést” szakmailag szervezte és
irányította. S kiemeli, milyen hatásosan érvényesült a
pártszervek politikai vezető szerepe. „Úgy, hogy nem az
operatív és szakmai döntéseket igyekeztek kisajátítani,
hanem az egyértelműen felelős szervek mögött az összehangolás
politikáját képviselték és érvényesítették.”
E kitérő Erdei
művének fontos eszmei tartozéka, s ha témája epizodikusnak
tetszik is hétköznapokat analizáló fejezeteihez képest, mégis
kulcsszerepe van a fő mondanivaló kifejezését illetően. Arra
figyelmeztet, hogy a mikrovilág megszervezésének gondjához a
már megszerzett javak védelmének, megőrzésének tevékenysége
is hozzátartozik. Sajnálja, hogy a sikeres és utólag könnyűnek
tetsző győzelem szinte feledésbe merült. Jó lett volna –
hangsúlyozza –, ha mindaz, ami abban a néhány hétben
megnyilvánult, tudatosulva a hétköznapi munkának is részévé
vált volna. S Csurka Istvánt idézi, aki szintén megpróbálta
levonni az 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulságát. „A
vereségből való tanulságlevonásban nagy gyakorlatunk van
nekünk, magyaroknak. Próbáljunk meg egyszer tanulságokat
levonni ritka győzelmeink egyikéből is.”
Végül
utalnunk kell könyvének még egy módszertani jellegzetességére
is, amely mintegy szintézisét is jelenti a többi kutatási
nézőpontnak. Mint könyve előszavában írja, azt a helyzetet
kívánja rögzíteni, amelyet az adott tájegység 1969–1970-ben
mutatott. Ez azonban csak konkretizálása annak az időpontnak,
ahonnan visszafele nézve voltaképp egy történelmi víziót
képes felidézni. Öncélú historizálás nélkül a táj, a
tájegység történelmi összetartozásának kialakulását,
egyes részeinek szerves egybetartozását és a részeknek egymás
által való determináltságát analizálja. Voltaképpen egy
struktúrát ír le a maga történeti genezisében: a múltból a
jelen felé haladó mozgásának állapotaiban, a jelenben való
elrendeződésében és a jövő felé való irányultságában. A
kép, amely így elibünk áll – maga Erdei is gyakran mondja –
„izgalmas”, „drámai” s hogy mi is annak érezzük, ezzel
a sajátos történelmi láttatással is összefügg.
(Szépirodalmi, 1971)
|
