Komló városának és a „kokszolható fekete szén” bányászatának bemutatására Moldova Györgynél alkalmasabb írót nehezen találhattak volna a Magyarország felfedezése sorozat szerkesztői. Komló különleges város – s Moldovát elsősorban a különlegességek érdeklik. A város történetének legfényesebb és legizgalmasabb lapjait az ötvenes évek legelején írták – s ezek azok az évek, amelyekhez Moldova újra és újra visszatér, szinte a megszállottak szívósságával. A bányászat a legnehezebb, az emberi szervezetet legjobban kizsaroló munka, de egyben a helytállás legmagasabb foka, az elemekkel gyürkőző hősiesség jelképe is – a hősiesség pedig alaptétele Moldova írói etikájának. Műfaját tekintve a Tisztelet Komlónak! a szociográfia, a riportgyűjtemény és az elbeszéléskötet sajátos keveréke, írója felől nézve vallomás és ars poetica, a pálya ígéretesnek látszó fordulata. Mert nemcsak a téma találta meg íróját – az író is témájára lelt: az átgondolás és az összegezés lehetőségére; s ez a továbblépésnek lehet előfeltétele.

Komló különleges város. Várossá emelkedését egyedül szenének köszönheti. Nincs évszázados-évezredes múltja, földrajzi helyzete előnytelen, ipara jelentéktelen, kereskedelmi funkciót nem gyakorol. A szénre és a szénért jött létre idestova húsz esztendeje. De mi lesz, „ha egyszer meginog a szénbányák fekete bástyája?” – kérdezi az író ritka szóképei egyikével, s nagyon indokoltan. A szén részesedése az ország energia-háztartásában már ma sem éri el az 50%-ot, s tíz év múlva már a harmincat sem, jóllehet 1950–52-ben még a háromnegyed részét adta. Mi lesz a bányákkal, mi lesz az emberekkel? Aki ennek a dilemmának és ennek a településstruktúrának szabatos szociológiai elemzését várja Moldova könyvétől, csalódni fog. Moldovát az emberi és a tudati konzekvenciák érdeklik. A számoktól irtózik, a statisztikáktól retteg. Még azt is csak tíz lappal a könyv vége előtt tudjuk meg, hogy mely évben emelték Komlót városi rangra, itt is teljesen véletlenül... Nem elemez, hanem ábrázol, nem ismertet, hanem mesél és meséltet. Módszere szakmai szempontból bizonyára elfogadhatatlan, s mégis sikerül művészi igazságaival szociológiai igazságokat is kimondania. Írói előrelépésének egyik jelét ebben mutathatjuk föl.

A riporter Moldovát korábban (de nem kis mértékben a szépírót is) elsősorban az extrémitások és a végletes helyzetek érdekelték. Sokszor megelégedett egy-egy izgalmas történettel, fordulatos életúttal, mesével, kiragadva őket objektív társadalmi szituációjukból. Nem szembesített, tehát igazán nem is értékelhetett. Nem érzékeltette mögöttük a társadalmi valóság adott tablóját, s így realitásértékük sem lehetett teljes. Most mesélőit („adatközlőit”) kijátszatja egymás ellen, szembesíti a vallomásokat, s így jutunk fokról fokra közelebb az igazsághoz. Szinte alig találni példát arra, hogy megállna egy önmagában érdekes helyzet, pillanat leírásánál. Elfogadja az élet adta kuriózumokat, de nem tipizálási szándékkal. A sorsok, tények összekapcsolódnak, s egymást fölerősítve érzékeltetik – és nem leírják! – a törvényszerűt, az általánost.

A Tisztelet Komlónak! látszatra tematikus szerkezetű. A helység történetének és mai életének futólagos jellemzése után az egyes bányákat veszi sorra, majd megszólaltatja a komlói közelmúlt néhány kiemelkedő alakját („Komlói öregek”). A könyv utolsó negyedét a „nem bányász” Komló ismertetésére szánja: iparáról, környékéről szól. Végül egy színes csokrot kap az olvasó a város kulturális, sport- és hitéletéről. A tematikus rend azonban csak az anyagközlés formális eszköze, lényegében ugyanarról beszél minden téma kapcsán: a város történetének két évtizedéről. Nem új és új jelenségekhez kalauzol el, hanem a reflektor helyét változtatja, s így ugyanarra a „tárgyra” vetül több irányból fény. (Igaz, ezzel együtt az árnyékok száma is szaporodik.) Történelmi leckét kapunk minden fejezetben, s éppen ezen a téren emelkedik Moldova könyve az átlagos szociográfiák – és korábbi önmaga – fölé. Itt sikerült először megvalósítania azt, amire korábbi munkáinál is mindig látszott a törekvő igyekezet: egyedi és megismételhetetlen életpályák ábrázolásával objektíve is hitelesen jellemezni a történelmi-társadalmi folyamatokat. Regényei, novelláskötetei megjelenésekor nem véletlenül vagy megszokásból vetette unos-untalan szemére a kritika a szemlélet és az ábrázolás romantikusságát. Azt, hogy megelégszik az individuális ember – megragadóan érzékletes – bemutatásával, s nem fordít figyelmet figuráinak társadalmi szintű kapcsolatrendszerére. Azaz helyettesíthetni vélte többnyire egy valóságos értéke fölé emelt cselekvés-etikával a valóság sokrétű, realista ábrázolását. A heroikus – olykor kétségbeesett – helytállásban megvalósuló morálra szűkült a figyelme, s így kerülhettek a társadalmi érvényesség szempontjából is egy nevezőre a személyi kultusz áldozatai és Mandarin, „a híres vagány”, az ellenforradalmi felkelők és az ÁVH egykori tagjai.

A szociográfiai hitelesség követelménye, a valóság akadályozta meg most Moldovát, hogy a Malom a pokolban- vagy Az elbocsátott légió-féle kalandokba bocsátkozzék, ám mivel nem tagadta meg valóságfeltáró szenvedélyét (s mi sem idegenebb tőle, mint az aggálytalan konformizmus), igazi szembenézésre kényszerült a mába nyúló tegnapok nehéz kérdéseivel – s eddigi önmagával. Megszenvedetten igaz könyv a Tisztelet Komlónak! Jól orientáló könyv. Szűkebb témáján túlmutatóan, sok szempontból forrásértékű (pl. a személyi kultusz „lélektanának” megértéséhez, a szocialista társadalmi tudat változásaihoz stb.). Talán nem indokolatlanul reméljük, hogy a „magyar titkokat”, a „hazai rejtelmeket” fürkésző regényíró számára sem tanulság nélküli a realizmusnak ez a „diadala”.

Moldova „keserves könyve” (maga nevezte így egy interjúban) tartalmazza mindazokat az erényeket, amelyekért mint írót és mint embert első jelentkezései óta becsüljük. Érdemes utalni a legfontosabbra: a munka rajongásos tiszteletére és a hivatásukért élők iránti azonosuló szeretetre. A humánumra. Nincs alkalom, amit ki ne használna, hogy egy munkafolyamatot leírhasson, mindig elragadja az az elemi erejű küzdelem, amelyben a fűrész birkózik a fával, a réselő a szénfallal – az ember a természet erőivel. A természet pusztító erőivel – mert „a bányában vagy sokat keresel, vagy sokáig” és „nyugdíj korhatárt elért egészséges bányászt – ha az illető letöltötte a maga harminc évét a föld alatt – csak múzeumban és rossz regényekben látni”. Nem a városban élő riporter álmélkodásával és titkolt borzongásával nézi őket, hanem – és ez nem frázis – testvérként. Az egyért dolgozók szolidaritásával. (Szépirodalmi, 1971)

Alexa Károly: Kritika, 1972. 1. sz. p. 25-26

Moldova György: Tisztelet Komlónak!

  Komló bemutatására Moldovánál alkalmasabb írót nehezen lehetett volna találni. A bányászat, mint az emberi szervezetet leginkább megterhelő munka, de egyben a hősiesség és helytállás jelképe Moldova írói etikájához maximálisan illeszkedő téma. A műfaját tekintve a könyv szociográfia, riportgyűjtemény és elbeszéléskötet keveréke, Moldova írói pályájának vetületében pedig vallomás és ars poetica, egyben ígéretes fordulat.

  Komlónak nincs évszázados múltja, mindent a szénnek köszönhet. De mi lesz, ha csökken a szén jelentősége az energiatermelésben, ami már a könyv megjelenésekor is tetten érhető? Mi lesz a bányákkal, az emberekkel? Moldova nem próbál szociológiai elemzésekkel, előrejelzésekkel statisztikailag alátámasztott választ adni erre a kérdésre, őt csak az emberi tudat konzekvenciái érdeklik. Nem elemez, csak mesél és meséltet, mégis sikerül művészi eszközökkel társadalmi igazságokat is kimondania. Mesélői vallomásait egymással szembesíti, így kerül egyre közelebb az igazsághoz.

  A könyv látszatra tematikus (múlt, jelen, ipar, kultúra, sport, hitélet stb.), de ez csak formális eszköz, valójában mindig ugyanarról van szó, a város létezésének két évtizedéről.

  Jól orientáló, forrásértékű mű, a munka tiszteletét, a humánumot közvetíti. Nem a városban élő író távolságtartásával közelít hősihez, hanem a közéjük tartozás pátoszmentes empátiájával.

Költő írta meg Komló életét és történetét. Szemérmes, rejtőző, minden kommentálást és közvetlen vallomást kerülő, látszólag alázatosan személytelen – mégis minden dühével és ámulásával, gyengéd féltésével és férfias nosztalgiájával jelen levő költő.

Okom van, hogy ne a tárggyal, hanem az alannyal kezdjem a könyvismertetést, nem a „Magyarország felfedezése” sorozat új szociográfia-köteténél, hanem a kötet írójánál. Úgy érzem ugyanis, fontos könyv ez Moldova írói útján, jó író-tulajdonságok szilárdulnak, előnytelen vonások halványodnak benne, s lehetetlen, hogy ennek a kemény és fegyelmező iskolának ne látná majd hasznát a novellista és regényíró is.

Költőnek neveztem a Komló-könyv íróját, mert legegyénibb vonása az a kétarcú személyesség, amely már a korábbi Moldova-riportokban bontakozott, de a komlói erőpróbán kristályosodott ki: jegyzőkönyvi fokon tárgyilagos és személytelen, de a tények elsorolásával is állást foglaló, alakjai által vallomást tevő riporteri, írói attitűd.

Nem gátolta, talán inkább segítette ezt a teljes átélést, tárgya vállalását, hogy új, számára ismeretlen világot kellett felfedeznie. Ahhoz, hogy ezen az anyanyelvi szinten beszélhessen a bányászokról s a bányászokkal, minden fölényét fel kellett adnia, vállalnia kellett a teljes azonosulást Komló gondjaival, sorsával. Kedvezett ennek az azonosulásnak az is, hogy a feladat, a küldetés Moldova kedvére való volt, alkatához illő: az elemeknek kiszolgáltatott, még inkább az elemekkel megküzdő, a halállal naponta szembenéző bányászok sorsa, de akár a forradalmi rohammal épülő, hirtelen fejlesztett Komló kissé törvényen kívüli, különleges helyzete is. A nagyformátumú téma találkozott a romantikus hajlamú íróval, kezére játszott, férfiküzdelmet kínált neki, sőt azzal hálálta meg, hogy elfogadta valóságos arányait, nem torzította félelmetesebbre és heroikusabbra, mint amilyen.

Mindezektől, tehát a téma vállalásától és a téma méltóságától elválaszthatatlan, s a könyv tartalmas, nem felszínes líráját szolgálja Moldova ember-írói érlelődése, amely pontosan kiolvasható riportjainak „fejlődéstörténetéből”. Tanulságos stúdium átlapozni a korábbi, öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti riportokat (s könnyű is, nemrég jelentek meg a Magvető Kiadónál, Hajósok éneke címmel). Már a stílus is bizonyít, az időben egyre kevesebb virág, ciráda, szójáték díszíti. A stílus keményedésével együtt vált komolyabbra, elmélyültebbre, odafigyelőbbre a riporteri érdeklődés: a korábbi kuriózumkereső, izgágán kötekedő, fölényesen ítélkező Moldova elkomolyodott kissé. A kedélyes kacsintások az olvasóra, a tréfálkozás a riportalany rovására a korai riportok jellemzője volt. A komlói bányászok és vezetők kemény arcvonásai megkeményítették a riporter vonásait is; ha vissza-visszatér is arcára a kedélyes fintor, ha megörül is a mesélők egy-egy tréfájának, bizarr anekdotájának, láthatóan jobban odafigyel a szenvedésről vagy a megszenvedett győzelemről tudósító tényekre és vallomásokra. Moldova más műfajú írásai is ezt az érlelődést-komolyodást bizonyítják, például legutóbbi regénye, a Malom a pokolban a Sötét angyallal vagy más korábbi regényekkel, novellákkal szemben. Ott a küzdelem is látványosabb, csodásabb, tetszetősebb, valószínűtlenebb volt, a Malom a pokolban hőseinek kálváriája kevésbé színpadias, valóságosabb, a fordulatok is köznapibbak, az örömök s fénytelenebbek, kevésbé játékosak.

Azért merek ilyen általános tanulságokat keresni a Tisztelet Komlónak! – egy riportkönyv – kapcsán, mert azzal is kínálja az összehasonlítást, hogy több műfaj variációjára épült, s nemcsak minősége, hanem formái szerint is szépirodalom. Mert igaz, hogy a könyv egy része valóságos riport, az utazó-kérdező-lejegyző riporter tudósítása, de a mesélők rövid történetei megformáltságukban is az Esték a téren novelláira emlékeztetnek, a teljesebb életsorsok pedig – a Kusz János vagy a Tizenhat bányászok című fejezetek (mint maradandóbb formák Moldovánál, hisz a riportkötet új írásai, a Mohácsi mesterek vagy a Hajósok éneke is hasonlóak, sőt az Őrségről készülő könyv egy-egy fejezete is) – már a regény-kisregény felé tendálnak, s jó tanulságokkal szolgálnak Moldova regényíró-riporter természetének elemzéséhez.

A Tisztelet Komlónak! persze nemcsak az írói személyiség megnyilatkozása, nemcsak érdekes és tanulságos emberi sorsok gyűjteménye, hanem egy feladat megoldása is: városportré a Magyarország felfedezése sorozatban, sőt egy szakma portréja is. A könyv szerkezete is elárulja, hogy a feladatot is komolyan vette a szerző: igyekszik teljes képet adni erről a dinamikus és látványos sorsú, örvénylő életű városról. Az időben is teljeset: a régi falu-Komló történetéből is kapunk néhány lapot, a Nagy Komló forradalmi fejlődéséről színes beszámolót, majd a hanyatlás és a kétség esztendeiről, s a távlati tervekről, a város lehetőségeiről – tudós gazdasági fejtegetésekkel, elemzéssel, adatokkal, értő véleményekkel. Ezt a nagyvonalú térképvázlatot részletezi, színezi, árnyalja néhány munkahely és munkaterület egyedi sorsának részletes ismertetése, a komlói bányák, így a nagyhírű Béta, Kossuth, Zobák-bánya – egyéni arcok a közösségben. Majd tovább mélyül a kép, az emberi sorsok, a legszemélyesebb személyesség felé, amikor a komlói öregek elmesélik életüket, valójában Komló életét. S egy színes „függelék” egészíti ki a képet, megint horizontálisan: tematikusán fogja át Komló életét, amint áttekinti a sport, a kultúra, a hitélet és a bűnüldözés közelmúltját és helyzetét. Ebbe a többdimenziós rácsba sokoldalúan foglalja be a város, a bányászat, s egy kissé a magyar társadalom életének elmúlt fél évszázadát, különösen pedig az utolsó két évtizedét.

A szemlélete, mint az írói attitűd vázlatával jeleztem, tisztelettudó és tárgyilagos. Elismerően tiszteleg a teljesítmény előtt, de soha nem lelkendezik; nem hajlandó elhallgatni a tragikus, szánalmas, nevetséges, megalázó motívumokat, de a tényekkel közli, hogy Komló sorsa és a komlóiak sorsa egy küzdelmes, ellentmondásos, de emelő, világformáló forradalom része. Ha ilyen szókimondóan fogalmazom meg, már torzítok, mert a könyv írója óvakodik az ünnepléstől, a dolgok megfényesítésétől. A kibányászott gyémántokat is azon nyersen, törten mutatja föl. A lokális diadalok, egyszeri örömök fátylát nem borítja rá a kormosabb tényekre, sőt a sikerekkel szemben szemérmes és tartózkodó. (S ez egybeesik napjaink írói közérzetének egy jellemző erős vonásával; lassú az optimizmus és a hit rehabilitációja.) De a tisztelgés és a dohogás vibrálásaiban végül felderengenek a komlói fények is.

Ez az áttételes módszer jellegzetesen nyilvánul meg a meséltetésben. A kérdezettek gyakran egymás ellen vallanak, a sok-sok vallomásból az olvasónak kell kibontania a valószínű igazságot. A nyugdíjas bányászok panaszainak reális értékelésében is a szituációra, a jellemre és az elszólásokra kell bíznunk magunkat. Emellett gondja van a dokumentum-valóságra is. ha nem idéz, apró fogásokkal utal a forrásra: „…lapozgat a naplóban”. Vonzzák a legendák, pletykák, az „állítólag” jó ízei, de lehetőleg melléjük írja a valóság variánsait is: nekünk kell kiválasztanunk, megsejtenünk a hiteles igazságot.

Az ábrázolás módszeréről és szemléletéről sokat elárul az, hogy milyen redukáltan – valójában tartalmasan – értelmezi Moldova a tájat; a környéket, az épületeket, a városrészeket. A táj ebben a könyvben mindenütt életfeltétel, a bánya, a vágat, az osztályozó nem látvány, hanem munkahely; a barakk vagy az új lakás: életkörülmény. A látvány legföljebb aláfestő zene, jelkép a poros-szürke-kormos tónus, a komlói élet és munka keménységének, köznapi heroizmusának ad kifejező hátteret.

Gyakran és őszintén foglalkozik a bányászsors tragédiáival is, anélkül, hogy könnyesen ellágyulna; megrendülten írja le őket, de azzal a racionalizmussal is egyszersmind, amellyel alanyai elmesélik: modort is tőlük tanul. Ezt is a nagyfokú azonosulásnak köszönheti, annak a részvétnek, amellyel alanyait (hőseit!) szemléli. Talán nem is a tragédiákat elsősorban, hanem az ember gyors elhasználódásának, a szilikózisnak és más nyomorúságoknak a jeleit, tüneteit. A morális szilikózis tüneteit is, a közöny, a mellőzés, az embertelenség mérgezéseit. S ez hangzik a legerősebben az elmesélt sorsokból: óvni-védeni kell az embert a bányaomlástól, szilikózistól, embertelenségtől. (Szépirodalmi, 1971)

Farkas László: Bányász-ballada: Új írás 1972. 1. sz. p. 124-125

Moldova György: Tisztelet Komlónak!

  Farkas költőnek nevezi Moldovát, aki alázatosan személytelen, mégis gyengéd féltéssel fordul témájához. Fontos beszélni nem csak a műről, hanem írójáról is, mert ez a könyv fontos állomás Moldova írói pályáján.

  Bár Moldova számára ismeretlen volt a téma, ez nem jelentett hátrányt abban, hogy teljes azonosulással forduljon Komló és az ott élők sorsához, a jelentős téma szerencsésen találkozott az érzékeny íróval. Szemlélete tisztelettudó és tárgyilagos, fölösleges lelkesedéstől mentes. Megrendülten, de kellő racionalizmussal mutatja be a bányászsorsot.

  A könyv több műfaj variációja, nem csak színvonala, formái is szépirodalmiak, a riportok novellaszerűek, egyes fejezetek pedig már regény-kisregény jellegűek. A tematikus szerkezet többdimenziós rácsra épül, amelyben az egész magyar társadalom is megmutatkozik. A sokszor egymásnak ellentmondó egyéni vallomásokból az olvasónak kell kibontania az igazságot. Ami biztosan kiderül a műből, hogy óvni kell az embereket az embertelenségtől.