|
Egyetlen
félelmem: e könyvet legfőképpen szakemberek fogják kézbe
venni, olvasni s feljajdulnak majd a gyönyörűségtől, mert lám
mily nehéz sorsa is van a munkásosztálynak s mily nagyszerű,
hogy a szerző belülről tárja fel a munkásélet, munkássors
gondját-baját, táblázatok mögé menekülő szociológusokat,
statisztikusokat megszégyenítő eleven szókimondásával,
életközelségével.
Olyan
szakemberek, akik csak olvastak arról a furcsa érzésről, ami
átjárja az embert, ha reggel háromkor riasztja a munka s a fél
deci pálinka arra kell, hogy kezét-lábát mozdítani bírja;
akik csak hírből ismerik a hajnali országot, a sötétben
munkába indulók mogorva sereglését, a gépek egykedvű
dorombolása mellett életük javát elpergetők szürke sorsát;
akiknek csak érdekesség, különlegesség, újabb szociografikus
irodalmunk eredményeit jelző állomás e könyv, mert káromkodva
megemelni egy ötmázsás ormótlan gépet, vagy százas szögeket
kalapálni óraszám, vagy beállni a gurtniba, vagy hajnalban
lovat vakarni, vizet hordani, pucolni az istrángot s aztán egész
nap hórukkolni a szekrényeket, könyvespolcokat, szegények
kacatját, gazdagok zongoráját, vagy koszos zuhanyozókban nap
mint nap hideg vízzel mosakodni, öltözőszekrényben
öltözködni, egy pohár borral vigasztalódni – érdekesség,
különlegesség, megoldásra váró társadalmi gond, elemzendő
s elvégzendő feladat.
Szokás
mostanában a munkások művelődéséiről írni, életformájuk
gondjairól elmélkedni, megoldásokról töprengeni. Felmérések
készülnek, okos tanulmányok, fizetési mérlegeket elemeznek,
jövedelemkulcsot sokat számolgatnak, munkáskönyvtárak
szerveződnek, tévéinterjúk, csivitelő gyári riportok, a
lapokban színes tárcák, táblázatok, évkönyvek bizonygatják,
hogy a munkásosztály életében bizony van még javítanivaló.
Jó szándékú odafigyelés ez, becsülni való segítőkészség,
de gyakorta a kívülállók fölénye is benne munkál: a
kezükből élőkkel szemben a fejükből élők fölénye.
Nem a könyökvédős
hivatalnok fölénye ez a gép mellett nyolc órát lehúzó
munkással szemben. Nem a fizikai és szellemi munka ellentéte
itt a mozgatórugó.
Ügyesek és
„ügyetlenek” állnak itt szemben. Mert okos ügyességgel
manapság ötezret is könnyen megkereshet valaki egy hónapban,
de a gyárban kemény munkában „ügyetlenkedő” izzadhat,
tornázhat, hogy elérje a háromezret, s ötvenéves korára már
fáradt, törődött, az iramot is alig bírja s kevesebb lesz a
nyugdíj is, mert épp gyengülő éveiben, a mind kevesebb
kereset idején dől el a kis pénz sorsa, amit nyugdíjasként
majd kapni fog.
Ügyesek és
„ügyetlenek” állnak itt szemben. Mert a kis fizetésből
becsületesen dolgozó tanár sokkal kevesebbet keres, mint
egyetemi évfolyamtársa, aki könnyedén idegenvezetőnek áll.
Mert a kutatónak filléres gondjai lehetnek, miközben közepes
képességű orvos társa a mellékesből luxusvillát épít
éppen. Mert napi árfolyamú cikkeket irkáló újságírók a
sokszorosát szerezhetik össze elmélyült munkát végző
társaiknál.
És nem csupán a
pénzről van itt szó.
László-Bencsik
Sándor egy exportcsomagoló brigád tagjait szólaltatja meg,
életüket mesélteti el velük s közben bemutatja a környezetet,
a munkahelyet, a munkát, a reggeltől estig, ősztől tavaszig,
születéstől halálig tartó egyformaságot, ami ránehezedik
ezeknek az embereknek az életére. De amely hasonlóképpen teher
a könyökvédős kishivatalnok, a gondos tanárember életében:
hogy felemésztődik a napi munka gondjában, hogy a napi munkán
túl nincs élete s hogy negyvenéves korukra beletörődnek,
önmagukat védő indulattal is, a megváltoztathatatlanba.
E brigád tagjai,
legfőképpen az öregek majd mindegyike, kalandos életet élt.
Inaskodtak, katonáskodtak, voltak hintáslegények, hadifoglyok,
kiemeltek, katonatisztek, aztán ötvenötben főhadnagyként újra
vissza a gyárba, voltak rakodó- és szállítómunkások,
személyzetisek az ötvenes években, kicsi földjükön
szűkölködő városbamenekültek, cigányozó lumpenek,
verekedős kocsmázók, csatangoltak a Don-kanyarnál egy szétvert
hadsereg megmaradt maradékaként, párttagok lettek, pártiskolát
végeztek, visszaminősítették őket, lábukat törte egy
elejtett hárommázsás páncélszekrény: kijutott nekik. De
mindegyikük szoba-konyhában lakik. Ez közös a sorsukban. És
hogy az asszony fillérre beosztja a pénzt, hogy a fizetés
előtti napon is legyen mit enni.
Vidámak is
tudnak lenni persze, jókedvűek, ricsajos történeteket mesélők,
csak éppen életükben a kemény határ: a szoba-konyha. Mert a
kicsit több pénz, amit talán keresnek, csak azt jelenti:
megkoplalnak egy mosógépet, egy televíziót, a kamaszodó
lánynak egy új ruhát, de nem jelenti azt: megváltozik
alapjaiban az életük. Máról holnapra élnek, naponta harcolják
meg a kenyérrevalót, és megharcolják, mert kemények,
elszántak, élni akarók, de a szoba-konyhát ők is határnak
tudják; az életükben ez jutott, nem több: viselni kell.
A könyv legfőbb
értéke: nem „tudós” szociográfia. Mert László-Bencsik
Sándor nem „kiment” a munkások közé, oldalán egy
magnetofonnal, kezében jegyzettömbbel és tudós, együtt érző
figyelemmel lejegyezte a munkások magukról nyilatkozásait,
hanem maga is munkás (kalandos előélete csak fogékonyságát
növelte), s nem okos figyelemmel jegyzi le az elejtett szavakat,
hanem e munkásokkal együtt dolgozó ember elsősorban, aki
munkaidő után elbeszélget azokkal, akik napközben kemény
munkában munkatársai. S ez megint csak nem elméleti kérdés.
Mert e szemérmesen zárkózott, a maguk életének belső titkait
félőn vigyázó emberek soha így meg nem nyilatkoztak volna egy
közéjük vetődő szociológusnak; lelküket így ki nem tárják
senkinek, csak annak, aki velük együtt emelte a ládákat, a
mázsás gépszörnyeket, aki velük együtt káromkodott, mikor
kevés volt a pénz a borítékban, akinek éppúgy mint nekik,
kérges a tenyerén a bőr, akik nem másra hárítják, de maguk
vállán viszik el az élet terheit,
Épp ezért e
könyv nem pillanatfelvétel, mutatós panaszlajstrom, beszámoló
a történelmet alulnézetből látók életéről, hanem a
munkásélettel együttmozduló tükör. Beszámoló arról: a
történelem nagy változásai nem azonnal forradalmasítják a
mindennapi emberek életét s korai még az illúzió: sarkából
fordítottuk ki a világot.
Kemény könyv
ez, igazat szóló. S nem azért megrázó, mert a szürkülő
életekről hitelesen valló, de mert felmutatja azt is: ezek az
„ügyetlenek”, ezek a tisztességesen naponta küszködők,
esőben, hóban, kánikulában reggeltől estig dolgozók, könyvet
ritkán kezükbe vevők, akik csak két kezük munkájában
bízhatnak, a tisztességes dolgozni tudásban, erejükben,
becsületességükben, mégiscsak emberebbek mindazoknál, akik
ügyeskedésükkel jobb életet szereztek maguknak; mert
becsületben éltek és haltak szoba-konyhájuk zárt határai
között.
De ez nem azt
jelenti: boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa.
Mert
a szoba-konyhába kényszerültek igazsága roppant igazság.
Tegnap is az volt. Az ma is. (Szépirodalm, 1973)
|
