|
1.
Alig került ki a nyomdából, és már ezt hallottam róla
mondani: „Sánta Ferenc Húsz órája óta nem született ilyen
fontos és ilyen érvényes híradás a mai magyar faluról.” És
ezt: „Az új Magyarország felfedezése sorozat hatodik kötete
– de az első, amelyből igazán feltárul e szociográfiai
vállalkozás értelme; az első, amely maradéktalanul megfelel a
sorozat célkitűzéseinek.”
Hogy e két
dicséret mennyire felsőfokú? A Húsz óra rég túljutott azon,
hogy egyszerűen „kedvező kritikai fogadtatásáról” vagy
hasonlókról beszélhetnénk. Szüntelen hivatkozási alap, a
legszélesebb körben új irodalmunk – és tegyük hozzá: a
felszabadulás utáni írói falukutatás – revelatív erejű,
szakasznyitó jelentőségű alkotásának ismerjük el. De
megjelenése óta is készült egész sor olyan írás – főként
szociográfia, s például Galgóczi Erzsébet, Márkus István,
Zám Tibor műhelyében –, amelyeknél ha jobbat,
erőteljesebbet, informatívabbat vélünk találni, annak magas
mércét kellett meghaladnia.
Ha pedig a
Magyarország felfedezése eddigi köteteinek visszhangját
nézzük, bár mindegyiké más-más tartalmú, hőfokú,
indulatú, summázva: a sorozat első öt könyvének értékelése
is van annyira jó, hogy a második dicséretet is felsőfokúnak
tartsuk.
A kérdés ezután
persze az, hogy miután magasra minősítettem, jómagam is
osztom-e az idézett véleményeket? A nyílt felelet elől itt
kitérve, azt keresném inkább, hogy hol, miben mondja a szerző
a Sárközről, és Sárköz ürügyén, példáján a magyar falu
múltjáról, jelenéről, jövőjéről a legfontosabbakat?
2. Igen lassan
jutunk csak túl azon, hogy egy-egy agrárvidékünk gazdasági,
társadalmi vagy „biológiai” megrekedésének jelenségeit –
például az egykét – közvetlenül az ottani – múltbeli –
birtokviszonyokból és munkalehetőségekből eredeztessük.
Holott már az Ormánság egyik-másik régi kutatójának is
feltűnt, hogy az egykézés kezdetei mennyire egybeesnek azzal,
amikor az agrárkapitalista fejlődés elvette a piacot a
dunántúli parasztkupecek elől. Akik megelőzően
százával-ezrével foglalkoztak – a földművelés mellett, az
állattartást és -tenyésztést kiegészítve – marha és
sertés adásvételével...
Kunszabó könyve
számomra ott forrósul igazán izgalmassá, amikor eljut az
ármentesítés utáni nagy sárközi fellendülésnek és
következményeinek ismertetéséig-elemzéséig. Ezt a vidéket a
vizek eléggé megvédték évszázadokon át, ám gyarapodni
nemigen engedték népét, csak megmaradni, szűkre szorítva a
művelhető területet. A múlt századi ármentesítés után
azonban itt a szántóvá lett föld nem úri kézre került –
mint például a Bodrogközben –, hanem a paraszt szinte annyit
foglalhatott belőle, amennyit családi erővel megművelhetni
bírt.
Remek annak a
leírása, hogy az archaikus Sárközből hogyan lett ekkor,
robbanásszerűen, árutermelő és ebből szépen vagyonosodó
vidék; mutatvány egy reménybeli Kert-Magyarországból.
Kunszabó érzékletes képét adja a sárközi falvak ekkor
kialakult rétegződésének, a rétegek viszonyának, a közöttük
való „közlekedés”: a társadalmi mobilitás problémáinak.
És eközben hamarosan elérkezik a Sárköz „dekadenciájához”.
A gazdasági megrekedéshez, a társadalmi elmerevüléshez. S itt
kitűnik, hogy – akárcsak az Ormánságban – bizonyos
gazdasági-társadalmi-biológiai csőd nem a „nincsből”
következik. Hanem éppen a már megkóstolt lehetőség,
gyarapodás, haladás távlatainak elvesztéséből. A „többet”,
a „tovább” elé torlódó akadályokból. A Sárköz még
alig ismerhette meg – az ármentesítés után, konjunkturális
időben – a termésfelesleg, a piacra termelés, az
áruval-pénzzel bánás, a vagyonosodás, a fogyasztás: a
polgárosulást ígérő agrárfejlődés tényezőit – de
mondhatni: mámorát –, és horizontja máris újra bezárult.
Márpedig úgy
tűnik, hogy ha nem a hátköznapi életküzdelmet, hanem egy
közösség általános orientációjának, szemléletének
kialakulását tekintjük, a tartósan lassú fejlődést vagy
akár a hosszú stagnálást is könnyebb „elviselni”, mint
ezt a „nekilendülést és megtorpanást”. És a magyar falu
múltja – talán a legszegényebb vidékeket kivéve – éppen
ezzel teli, akár az évszázadok, akár az utóbbi évtizedek
történetét vizsgáljuk.
A sorakozó
példák időben és térben igen távoliak. Nemeskürty István,
akinek – a Kunszabóéval egy időben megjelent – új,
1514-ről szóló könyve sem friss kutatási eredményeket tár
elénk, hanem berögződéseket kérdőjelez meg, hangsúlyokat
helyez át, nyomatékosan tárgyalja, hogy Dózsa „lázadó”
parasztserege korántsem csak mezítlábas kaszásokból állt,
sőt a hangadók közöttük nem semmitlen jobbágyok voltak; nem
véletlen a már ekkor mezővárosi függetlenségre törő Cegléd
központi szerepe. A Hegyalja története fényes fellendülések
és nagy letörések évszázadokon át tartó váltakozása; s
volt idő, amikor e borvidék egymaga szolgáltatta a magyar
mezőgazdasági kivitel fele részét. S Erdei Ferenc alapvető
szociológiai munkássága nyomán talán az alföldi mezővárosok
fejlődését vizsgálva ismerhettük meg a legrészletesebben ezt
a problémakört. De még a felszabadulás után is: az 1950-es
évek elején a túlfeszített beszolgáltatásnak és az
önkéntesség elvét megszegő kollektivizálásnak, illetve a
falusi osztályharc túlélezésének azért is volt annyira
súlyos visszahatása az agrártermelésre és a falu hangulatára,
mert mindez éppen a mezőgazdaság háború utáni helyreállítási
szakasza után uralkodott el; amikor a paraszt a háború előtti,
alatti utáni nadrágszíjhúzásnak végét remélte.
3. A következő,
számomra igen izgalmas problémakörhöz akkor érkezik Kunszabó,
amikor a Sárköz felszabadulás utáni viszonyait elemzi. Először
a sárközi parasztság minden rétege arra számított, hogy az ő
ideje jött el. Még a zsírosparaszt, a későbbi kulák is;
hiszen korábban sérelmezte a nagybirtok privilegizáltságát,
ekkor pedig megnyugtatta, hogy a földosztás sokat föloldott a
parasztságon belüli feszültségekből, ellentétekből. Ám a
mesterséges kulákgyártás hamarosan már a középparasztokat
is elidegenítette; a súlyos beszolgáltatás még továbbvitte
efelé az elégedetlenséget; a kisparasztok, az agrárproletárok
közül aki maga is gazda kívánt volna lenni, az szintén
perspektívát vesztett, mások, kevésbé kötődve a földhöz,
más foglalkozás után néztek, ismét mások pedig még
önkényesen rá is licitáltak a parasztpolitika balos
túlzásaira.
A Sárköz
történetében legalább annyi a helyi, az egyedi, a különös,
amennyi az általános. Csak mindkettőt figyelembe véve
érthetjük meg, hogyan történhetett, hogy az 1950-es években
oklevelek sorával mintafalunak minősített Sárpilis parasztsága
mennyi alapvető gyanakvást és helytelenítést táplált,
szinte változatlanul érvényesnek, fenntartandónak érezve az
új rendben is évszázadok alatt kialakított „add meg a
császárnak...” mentalitását. A felszínen szinte gyanúsan
egységes helyeslés, a mélyben passzivitást tápláló
beletörődés...
Az 1960-as évek
igazán fontos fordulata azután nem az, hogy mégis és most már
véglegesen a szövetkezeti gazdálkodás útjára kell lépni.
Hanem az, hogy ezen az úton már nem írnak elő minden lépést.
A sárköziek, annyi keserű tapasztalat után, alig hiszik el.
Így azután még maguknak is megnehezítik, ami amúgy sem
könnyű: az új termelési forma stabilizálását, előnyeinek
feltárását.
4. Ha erős
egyszerűsítés is, talán mondhatjuk, hogy a magyar falunak a
múltban a fő problémája a földhöz való viszony volt, a föld
megszerzése, birtoklása, megtartása; ma a fő problémája a
munkához való viszony, a termelésben az erkölcsi és az anyagi
érdekeltség-ösztönzés teljes átrendeződése (míg a
jövőben, mint az már ma érvényesülő elemekből,
tendenciákból kiolvasható, az életforma kérdései válnak
majd központivá).
Kunszabó számára
a munkához való viszonynak, az agrártermelés szocialista
ösztönzésének problematikáját egy olyan kísérlet tette a
legjobban megközelíthetővé, amit a Szekszárdi Állami
Gazdaságban indítottak, amelyben azonban az ott dolgozó
sárközieknek igen nagy volt a szerepe.
Egyszer valaki
kifejtette nekem, hogy a magyar mezőgazdaságban vissza kellene
térni olyan – néhány száz holdas – kisebb egységekhez,
amelyeknek termelési-vezetési gondjait a mezőgazdasági
dolgozók még át tudnák tekinteni. Ezeket az egységeket a
munkaerő-szükségletnek megfelelő nagyságú, apró, önkéntesen
társult kollektívák teljes felelőséggel, valóban gazdaként
kezelhetnék, akik így nem sorvadnának „alkalmazottá” a
földjükön. Ám e szociográfia híradása nyomán úgy tűnik,
hogy a fenti, igen vitatható és utópisztikus formának szinte
minden előnye kihasználható nagyobb egységekben, a mai formák
között is. A Szekszárdi Állami Gazdaság például komplex
brigádokat hozott létre, ezeknek, tartós érvényű és mindkét
félre kötelező szerződésben rögzített feltételekkel,
mintegy „kiadta” kisebb egységekre osztott területét. A
szorgalom, a szaktudás, a kezdeményezés, a fantázia úgy
érvényesülhet itt, hogy a termelési és anyagi eredmények nem
tűnnek el a mamutgazdaság globális eredményei között. A
komplex brigád azért felelős és abban részesül, aminek
valóban „gazdája”; ugyanakkor megmarad, illetve éppen így
válik igazán kihasználhatóvá a korszerű mezőgazdasági
nagyüzemnek a nagyságából, technikájából, tőkeerejéből,
a szakember-összpontosításból stb. fakadó sok-sok előnye. A
szekszárdi módszer nem ad egyedül üdvözítő formát
agrárnagyüzemeinknek a munkaszervezésre és az anyagi
ösztönzésre. Kunszabó erről adott képe éppen ott a
legizgalmasabb, ahol az állami gazdaság különböző
származású, nemzetiségű, mentalitású dolgozóinak más-más
felkészültségét, hajlandóságát, reagálását elemzi a
kísérlet során; és persze az ennek megfelelően eltérő
sikert.
5. Bár ma még a
munkához való viszonyt tartom legfontosabbnak a magyar faluban –
de: nem megoldatlansága, hanem forrongó átalakulása miatt! –,
már most mindjobban előtérbe kerülnek az életforma kérdései,
ellentmondásai. A negyedik fontos csomópontját itt látom a
könyvnek. Annyi kétségtelen, hogy a következő évtizedekben a
technológiai fejlődés objektív és a nemzedékváltás
szubjektív tényezői egyaránt tovább csökkentik a
mezőgazdaság munkaerő-szükségletét, végül is a lakosság
egészen kis hányadára. De lehetséges lenne, hogy a jövő
falujában csak az agrárnépesség él majd, s legfeljebb azok
még, akik őket közvetlenül „kiszolgálják”: kevés
iparos-kereskedő, közigazgatási ember, valamint tanító és
orvos?
Amikor ma a falun
élők körében is többségbe kerülnek, akik az iparban és a
„harmadik szektorban” dolgoznak, éspedig túlnyomóan városi
munkahelyen, de ugyanakkor a városok fejlesztése túlságosan
terheli erőforrásainkat, úgy tűnik, hogy nem ideiglenes, hanem
tartós formációvá lesz az „alvófalu”, amely lakosságának
tetemes részét napról napra vagy hétről hétre kibocsátja és
visszavárja. A Sárköz elsősorban Szekszárdot „szolgálja
ki” ilyen módon. De ha a mai ambíciókat mérjük, akiket ma
még csak a munka köt oda, azok nagy része be is szeretne
költözni.
Változtat-e majd
ezen, ha jobbul a tömegközlekedés; ha több lesz az autó, ami
függetlenít a menetrendtől; ha jobban kitűnik a városi élet
sok hátránya, a környezet leromlása? Vagy éppen a falu
hátrányai erősbödnek tovább: annak hatása, hogy az oktatás,
a közigazgatás, a művelődés és a szórakozás intézményei
mindjobban centralizálódnak, és a párszáz-párezer lakosú
helyeken a még erős magánépítkezés jellemezte „fejlődés”
mindjobban ellentétbe kerül a kommunális szükségletek
viszonylag, de nem egy helyen abszolút mértékben is lemaradó
kielégítésével?
6. Kunszabó
Sárköz-szociográfiájának számomra legfontosabb négy
kérdésköréről is csak igen vázlatosan írhattam. S közben
teljesen elmaradt annak jelzése, hogy ez a könyv mennyire gazdag
tényekben, motívumokban, portrékban-embersorsokban, de még
színekben, anekdotákban is. Ám az információk bősége, az
írói megformálás színvonala, nem kevés telitalálata, a
stílus ereje, az érvelések érzelmi és tartalmi gazdagsága
még együtt sem adja a vállalkozás értelmét.
Nem állítanám,
hogy Kunszabó alapvető új tények sokaságát tárja elénk a
magyar falu múltjáról és jelenéről. A múltból a mába és
a jövőbe tartó folyamatok gyökereinek, irányának,
ellentmondásainak vizsgálatánál azonban egy sor olyan új
hangsúlya, kérdése, válaszkísérlete, levezetése van, ami
azonnali, izgatott továbbgondolásra, egyetértő vagy vitázó
kapcsolódásra késztet. S a történelmi, gazdasági és emberi
momentumok olyan vegyítését, egymást magyarázó
felsorakoztatását sikerült megvalósítania, ami a „klasszikus”
magyar szociográfia legjobbjaihoz sorolja őt.
És
most már válaszolhatok a kérdésre, hogy magam is osztom-e a
dolgozatom elején idézett két, annyira hízelgő vélekedést?
Nos, nem egészen, de majdnem. Éspedig: a Sárköz föltétlen
ott van ama két-három mű között, amelyek a Húsz óra óta a
legtöbbet mondanak a magyar faluról; sőt a friss olvasás
hatása azt valószínűsíti, hogy az első dicséret fenntartás
nélkül igaznak fogadható el. A Magyarország felfedezése
sorozat első hat kötete közül pedig az Erdei Ferencé és a
Kunszabóé az a kettő, amelyekből igazán feltárul e
szociográfiai vállalkozás értelme, amelyek maradéktalanul
megfelelnek a sorozat célkitűzéseinek. (Szépirodalmi, 1972.)
|
