|
A
világ első Leninvárosát az 1067-ből származó oklevél
Gubacsnak nevezi, ahol hét halász és három rabszolga él.
Gubacs-puszta a későbbi századok során elébb benépesült,
majd teljesen elpusztult; a kiegyezés után újra önálló
községgé, később – Pesterzsébet néven – megyei jogú
várossá fejlődött; napjainkban – Soroksárral egyesülve –
Budapest XX. kerülete. Erről a különös sorsú településről,
erről a sem nem város, sem nem falu munkásnegyedről, a
„vörösövezet” egyik részéről szól a Magyarország
felfedezése újabb kötete, Molnár Géza Külvárosi
barangolása.
Mint azt a naplószerű bevezetőből megtudjuk:
Molnár Géza sokáig birkózott a feladattal. Évek óta készült
erre a pesterzsébeti könyvre, gyűjtötte anyagát, kereste azt
a nézőpontot, mely egységbe foghatja a személyes élmények és
a frissen szerzett tapasztalatok tarkaságát. Tanácsokat kért
és kapott: „a mai Erzsébetet kell felfedezni, nem a múltját,
s nem kell a szubjektív emlékeket újramondani” – vélekedett
például Darvas. Persze egy mű formáját aligha lehet kért
tanácsokhoz igazodva kialakítani, hiszen a legautentikusabb
„tanácsadó” maga az életanyag, az írói szubjektummal
átitatott ismeret.
Molnár Géza is erre hallgatott, könyve így lett a
vallomás és a dokumentum sajátos keveréke: félig emlékezés,
félig felfedezés, részben az író egyéni sorsának, részben
Erzsébet munkásmozgalmának históriája. A Külvárosi
barangolás körkép és mozaik egyszerre: körkép az írói
szándék, mozaik a megvalósulás szempontjából. És ez aligha
véletlen. Egy városnyi kerület múltját és jelenét,
hétköznapjait és harcait nehéz húsz ívbe belesűríteni.
Folyamatok elemző feltárása helyett ezért csak
pillanatfelvételeket, állóképeket kapunk; szegmentumokat a
település múltjáról, a munkásmozgalomról, az. ellenállásról
– amelyből kinagyítva többször elénk villan Albert Gyula
mártíralakja –, miniatűr interjúkban megismerkedünk a
kerület két legnagyobb üzemével, a nagy múltú munkásotthon
– ma Építők Művelődési Háza – fölöttébb
ellentmondásos működésével, és egy ifjúsági klub
tündöklésével és bukásával. Aztán ismét egy kinagyított
kép következik: Lencsés Ferenc egykori partizán portréja.
„Érdekes regény lenne ennek a Lencsés Ferencnek az élete”
– jegyzi meg Molnár, s valóban: regénybe kívánkozik ez az
életút, mint a Külvárosi barangolás annyi más alakjáé.
Ezzel kapcsolatban feltétlenül ide kívánkozik egy
közbevetés. Gyakran panaszkodunk, hogy regényeinkben ritka a
munkáshős. S ez így igaz! Pedig Molnár Géza portréi
bizonyítják: a téma a külvárosokban hever. Ráadásul
mindenféle sematizmustól mentesen! Mítoszok nélkül. „Ki a
felelős érte, hogy a külvárosok, a munkásnemzedékek
megőrzésre érdemes tetteiből alig jegyzett meg valamit az
emlékezet?” – kérdezi Molnár Géza is. Kérdése jogos.
Bizonyára vannak „felelősök” is, de fontosabb lenne ismerni
az okokat: a társadalmiakat és a sajátlagosan művészetieket
egyaránt.
Visszatérve a könyvhöz: mit tudunk még meg a XX.
kerületről? Megismerjük iskoláit, melyek
összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a régiek, de amelyekben
mégis akad gond szép számmal: a napközikben kevés a férőhely,
nem elég erős a továbbtanulás társadalmi motivációja, s
ezért a gimnáziumokban fogynak a munkásszármazású diákok!
Tovább barangolva a külvárosban vagányokkal, „nehézfiúkkal”
találkozunk, majd – mintegy ellenpontként – megismerkedünk
Pesterzsébet művészvilágával, azokkal az írókkal és
képzőművészekkel, akiknek az életútja közvetlenül a
kerülethez kapcsolódik.
Amit Molnár Géza a jelenről ír, meglehetősen
ismert, már-már közhelyszerű. A közművelődés gondjairól,
az oktatásügy nehézségeiről, a lakáskérdésről
publicisztikai szintű megjegyzései vannak csupán. Amit valóban
„feltár”, az a kerület munkáshagyománya, mozgalmi múltja.
Erről tud a legtöbbet, hiszen gyermekkora, családi környezete,
egykori munkaterülete okán minden közvetlen élménye innen
származik, de ide kapcsolja szenvedélyes elkötelezettsége is.
Amikor Molnár Géza felidézi ezt a múltat,
elsősorban nem az eseményekre koncentrál. Az elfeledett, eltűnő
arcokat keresi, az embereket idézi, azokat, akik az üldöztetést,
nemegyszer a halált is vállalva küzdöttek a munkásosztály
felemelkedéséért. Ezek az arcok kapcsolják össze a múltat és
a jelent, ezek adják Pesterzsébet „karakterét”, s előttük
való tisztelgés a Külvárosi barangolás.
Kitűzött célja szerint még ennél is többre
törekedett Molnár Géza. Könyve elején írja: „Szeretnék
perbe fogni valami hamisat – egy téveszmét –, s bizonyítva
megtalálni egy gyanított igazságot: nem igaz, hogy az iparral
együtt született munkásság hagyomány nélküli, kulturálatlan
munkaerőtömeg.” Ez az osztály szorosan összefonódott a
parasztsággal, „a proletár-negyedek utánpótlása,
feltöltődése elsősorban a falusi szegénység soraiból
történt – és a deklasszálódott kispolgár is ide hullott
alá”. Micsoda gyűjtőmedencéje volt ez az osztály „a nép
tapasztalatainak, bölcsességének, mennyi okosság, erő,
elszántság ötvöződött benne, az értelmiség kiemelkedő
szellemei hogyan forrtak össze vele ...”
Ezt a célt csak részben sikerült elérnie Molnár
Gézának. De éppen vázlatnak maradt kísérlete példázza,
hogy ilyen feladat van, hogy a Külvárosi barangolásban néha
csak felsejlő kérdésekre előbb-utóbb feleletet kell kapnunk.
Ilyenekre például: mennyiben volt – és maradt –
Pesterzsébet város, sőt fővárosi kerület volta ellenére
falu is; nemcsak kertes házaival, de lakóinak
gondolkodásmódjával, szokásaival? Hogyan ötvöződött – ha
ugyan ötvöződött – a paraszti hagyomány a
munkáséletformával, a munkásmozgalommal? Miként formálta a
maga arculatára a proletár-negyed a deklasszálódott
kispolgárt, s aligha vitathatóan hogyan vett át tőle haladónak
éppen nem mondható ízléseszményt, miközben – személy
szerint sokszor azonos egyedekben – kiérlelte a legmagasabb
szintű politikai tudatot?
Egyetlen
mű erre nem adhat választ, ehhez irodalmunk és
társadalomtudományunk egészének összefogása szükséges.
Óriási feladat, de – az író szavaival szólva –
„vállalkozásra kötelezően érdemes”. (Szépirodalmi, 1974)
|
