Bizony igaz, sorsa van a könyveknek. Végh Antal könyvének már megjelenése előtt is sorsa volt. A penészleki tudósítás szenvedélyeket szabadított el, vitát kavart, szelet vetett, vihart aratott. Vád- és védőbeszédek hangzottak el ellene és mellette, az epikából szó szerint és képletesen dráma lett. Nem véletlenül. Az epika addig tart, míg az élet tesz valamit az emberrel. Mikor az ember kezd valamit az élettel, ott előtűnnek a dráma körvonalai. S ezzel tulajdonképpen a könyvet jellemeztük. Leír, tudósít, felfedez, rendeltetése szerint, de puszta létével is befolyásolja, ha úgy teszik, megváltoztatja a valóságot.

Megrendítő olvasmány az Erdőháton, Nyíren. Nem pusztán azzal, amit a „szatmári adózó nép állapotáról” ír, hanem azért, mert felszabadítja rejtőző emlékeinket. Micsoda szegénységből vergődik felfelé ez a nép! A nyomor és butaság ember alatti mélységeiből ... S nemcsak Szabolcs-Szatmárban ... az én szülővárosomban, Makón, kisgyerekkorom falujában Magyarcsanádon, Apátfalván .... s mindenütt.

Az emlék persze magánügy. Van, aki nem emlékszik, van, aki nem akar emlékezni: esetleg nincs is mire, mert jókor született. Ezért nálunk frizsiderszocializmusról, a jólét káros hatásáról szokásos elmélkedni. Természetesen frizsider és jólét birtokában. S mi van azokkal, akik birtokon kívül maradnak? Nálunk azt mondják, már korábban fölfedeztek minden szigetet. Szabolcsot is? Nálunk azt mondják, kipróbálták már, milyen feladat cigányiskolában tanítani? Állítólag fuldoklunk a civilizáció termékeitől. Mindenki? Falun is? Kisvárosban? A tanyát említeni se merem... Szörnyű paradoxon, hogy ha a nagypolitikában valahol hiba van, azt mindenütt érzi az ország, de ha a nagypolitika jó, átgondolt, demokratikus, ha a központi vezetés a lelkét teszi is ki, a legjobb törekvések is fennakadnak az önzés, önkényeskedés, butaság, elmaradottság hálóján. Nem új dolog ez, feudális örökség, de van, számolni kell vele.

E tekintetben három fő tanulságot lehet levonni Végh Antal munkájából. Az első, hogy a nálunk még föllelhető szegénységet, nyomorúságot nem lehet csupán egyéni sorsként, vételen esetként kezelni. Az ország fölemelkedése a legmélyebb nyomorból olyan gyors volt, hogy menet közben alig vesszük észre, ez a fölemelkedés nem arányos fejlődés. De még ha az lenne, az is konzerválja a viszonylagos elmaradottságot. Sőt, az árnyékok még mélyülnek is, mintha az ország egyik fele gyarmatosítaná a másikat... Jaj annak a területnek, amely csak nyersanyagot és munkaerőt szállít! Bár Végh Antal néha úgy tünteti föl, mintha csak iparosítani kellene, s akkor minden megoldódnék, de hát nem ilyen egyszerű. Az ipar is vergődni fog, mert hiányzik az infrastruktúra, a magasan kvalifikált munkaerő stb., és mégis... jaj annak a vidéknek, amely az országos munkamegosztásban a rövidebbet húzza. Ott a szegénység nem pusztán a múlt öröksége, hanem társadalmi jelenség, amely állandóan újratermelődik. Nem az egyén a hibás, ha csak vergődik a ráfizetésre tervezett gazdálkodásban. Nem lehet megváltani senkit a nyomorból, ha nincsenek meg a gazdasági-társadalmi föltételek Pontosabban, nincs vigasz, csak kötelesség van, kötelesség, hogy megkönnyítsük az iparosodás fájdalmas folyamatát, az ingázó emberek sorsát, hogy berajzoljuk a térképekre a szegénység foltjait, s igyekezzünk minél gyorsabban eltüntetni azokat. Nem az ország vezetését figyelmezteti ilyen szempontból a könyv. Az számol mindezzel, és főként cselekszik. A közvéleményt figyelmezteti, amely az országvezetés terheiről, történelmileg kialakult feltételeiről oly nehezen akar tudomást venni.

A másik tanulságnál fordítva áll a dolog. Erre a közvélemény nagyon is figyel, a vezetés viszont nagyon késedelmesen vonja le a következtetéseket. A hatalom gyakorlásának módjáról van szó. A vezetés minőségéről. Az állampolgár közérzetéről. Mert ezek összefüggenek. Miért van egy téesznek évenként más elnöke és miért tűnik föl minduntalan másutt vezető állásban, aki már egyszer-kétszer mindent tönkretett maga körül? Hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy következetes kontraszelekciót hozzon létre a szolgalelkűség? Mi az érdeke a mi hazánknak? Tehetségtelen, a szocializmus perspektíváiban nem hívő emberek olcsó dicséreteit hallgatni, vagy a jövő érdekében munkáló kritikára fi-gyelni? Szónoki kérdések, nem kell válaszolni nekik. Tanulhatnánk a kapitalistáktól; ők kegyetlen következetességgel védik rendszerük egészét, többek között azzal is, hogy a részletek kritikáját bátorítják. A vezetés kérdése úgy válik egyre nehezebbé, ahogy a kisebb egységek felé közeledünk. A központi határozatokat az egész ország vitathatja, abból még senkinek se lett baja. De tessék megpróbálni összeveszni a hentessel ott, ahol csak egy van belőle. Aztán lehet egész életen át mócsingot enni. Márpedig sok olyan hely van ebben az országban, ahol nemcsak hentesből, de mindenből csak egy van, mint a jóistenből. S milyen megalázott és megszomorított az ember miattuk, és milyen fölöslegesen. Hisz ezt már nem menti semmiféle objektív körülmény. Ennek már nem kellene így lennie. És ezt nem lehet leváltással, szerepcserével, a világ újrafelosztásával megoldani. Legkevésbé pedig a vezetők elleni hamis általánosításokkal. Hisz azok csak arra jók, hogy a jobbakat elkeserítsék. Mi a megoldás? Bevallom, nem tudom, a könyv elolvasása után még kevésbé, mint azelőtt. Két dolog biztos. Az egyik, ahol nyilvánosság, közösség ellenőrzi a vezetést, ott jobban mennek a dolgok. Vagy a jó vezető nem fél a nyilvánosságtól? Van valami összefüggés, azt hiszem, ezt hívják demokráciának. A másik: nemcsak a vezető hat – jól vagy rosszul – a környezetre, hanem a környezet is – jól vagy rosszul – a vezetőre.

S éppen itt van Végh Antal könyvének harmadik nagy tanulsága. Abban, ahogyan a megye népét – apját, rokonait, fajtáját – leírja. Nem az az érdem, hogy nem felülről – ez természetes. Hanem hogy minden hamis idealizálás nélkül. Ebben a környezetben, durások, jehovisták, borral hülyített gyerekek, naplopó cigányok, az emberéletet mire se becsülő bicskások, primitív gazdálkodási nézetek, általános kultúrálatlanság, barbárság, évszázados ostobaság közepette kell a vezetőnek vezetni, a tanítónak tanítani, a parasztnak vetni, aratni, a napnak sütni, szóval élni. Mert a szerző jól tudja, hogy minden értük van, a tetvesekért, a durától részegekért, a bicskásokért, a szegénységbe hülyültekért, a sunyi szolgalelkekért, akik még saját magukat is meglopják szó szerint és képletesen. Értük és a jövőjükért. És ezért van ez a könyv is.

Elnézést kérek szerzőtől és olvasótól, tudom, hogy ez nem szabályos recenzió. Hisz dicsérhetném én Végh Antalt, hogy mandátumos ember, bírálhatnám azzal, hogy jobban tud leírni, mint megjeleníteni, emlegethetném a részletek érdekességét bő idézetekkel, vagy a kompozíció egyensúlyhiányát, ami abból következhet, hogy az utolsó, az árvízi fejezet tragikus tárgya mellett is felületesebb, mint a többi, egyszóval írhatnék szakszerűbb kritikát. De minek? Másról van itt szó. Többről, mint ami szakszempontokba belefér. Arról van szó, hogy ez a könyv megrendelésre készült, s a megrendelő igen nagy úr, maga az idő. Talán még az is mindegy, Végh Antal írta-e, vagy valaki más. Ezt a könyvet meg kellett írnia valakinek. Erre szüksége van a jövőnek. Mert tudósítás a makacs türelmű, nyomorúságos múltról a jelennek.

Lassan kiviláglik, milyen nagy érték a Magyarország felfedezése sorozat. Ahogy szaporodnak benne a fontos, hasznos könyvek, úgy nő bennünk a tisztelet iránta. Végh Antal is jól járt vele, legjobb könyvét ebbe a sorozatba írta. A sorozat maga is rész az életünkből, nemcsak tartalmával, de létével is. Pontosabban rész a létünk jobbik feléből. Amelyik a másikra, a rosszabbikra hatni akar.

Az Erdőháton, Nyíren hatni fog. Hatni, mert nem az érdekesség, hanem az igazság és hasznosság szem előtt tartásával íródott. Hatni fog, mert behatol a létezés mélységeibe, és megrendíti olvasóit. Hatni fog, mert hatásának lehetősége egybeesik a történelmileg lehetségessel. Lehet, hogy nagy vita lesz körülötte, s a recenzió szabályai szerint nekem is azt kellene írnom: nosza, vitassuk meg. Mégse írom. Inkább: olvassuk el. Nem az a felelős a világ bűneiért, aki kimondja őket. Ez a könyv nem nagy vitát kíván. Nagy tetteket. (Szépirodalmi, 1972)

Bárdos Pál: Kritika 1973. 2. sz. p. 22-23

Végh Antal: Erdőháton-Nyíren

  Megrendítő olvasmány Végh Antal könyve. Nem csak a szatmári nép, hanem az egész ország múltbeli és jelenlegi nyomorát tárja elénk, és a közte átélt küzdelmeket. Mert lehetnek szerencsések, akiket csak a jólét káros hatásai sújtanak, de vannak, akik a „frizsiderszocializmusból” kiszorultak. Végh könyvéből három tanulság bontakozik ki: egyrészt a még meglévő nyomorúságot nem lehet egyéni sorsként kezelni, már csak azért sem, mert a fejlődés során az ország egyik fele gyarmatosítja a másikat. A szegénység társadalmi jelenség, nem az egyén hibája, de nem a politikát figyelmezteti a könyv, hanem a közvéleményt. A másik tanulság a hatalom gyakorlásának módját érinti, a vezetés minőségét és az állampolgárok közérzetére való hatását. A könyv nem ad megoldást a problémákra, de arra felhívja a figyelmet, hogy ahol a közösség ellenőrzi a hatalmat, ott jobban mennek a dolgok, ezt nevezzük demokráciának. A harmadik érdeme Végh könyvének, hogy idealizálás nélkül írja le a megye népét, nem kendőzi a jelen lévő kultúrálatlanságot, barbárságot, ostobaságot.

  Ezt a könyvet az Idő rendelte meg, mert erre a tudósításra a múltról és jelenről szüksége van a jövőnek.

  Ez a kötet is hozzájárult ahhoz, hogy egyre világosabbá váljon a Magyarország felfedezése sorozat értéke és jelentősége, életünk jobbik felének része, ami hatni akar a rosszabbikra. Nem nagy vitákkal, hanem nagy tettekkel.

Végh Antal könyve olvastán valószínűleg sokan hüledeznek azon, hogy ilyen elmaradottság még létezik Magyarországon, mint ami Szabolcs-Szatmárban tapasztalható. Az ábrázolt kép komor, és egyre kedvetlenebb, ahogy táguló köröket rajzol a térképre az író. De nem csak egy segítségért kiáltó országrész tűnik elő a sorokban, hanem az író jelleme is, aki világos fejjel, tárgyilagosan szolgálja témáját a tetszeni akarás vágya nélkül. Magatartása példamutató, az igazságot keresi és ki is mondja, véleményét nem csomagolja selyempapírba. Módszere a riporteré, a képhez nem tesz hozzá, csak figyel, és amit lát, hall, lejegyzi. A kemény szavakból egyértelműen kiderül a felelősség felébresztésének igénye és a cselekvés sürgetése.