|
A
Magyarország felfedezése szociográfiai könyvsorozat újabb
folyamának tavaly megjelent három kötetéről egészen röviden
azt mondhatnám, egyik jobb, mint a másik. Kicsit bővebben pedig
azt, hogy mindegyik másképpen jó. Szinte teljesen eltérő
stílusban és megközelítési móddal íródtak, a különféle
alkotói karakterek különféle, de mégis érvényes formát
találtak maguknak. Kun István, aki vérbeli publicista és igazi
újságíró, vitázva és (zömmel a hatalommal) perlekedve járt
a dolgok végére A feláldozott Beregben. Amit ő művel, az az
igazi tényfeltáró újságírás. A beregi térség ügyében
folytatott vizsgálódásai, kutakodásai és nagyon is érvényes
állásfoglalásai komoly és komor kötetté értek. Lábass
Endre egészen más habitus, más alkat. Ő is tényeket tár fel
ugyan, csak másként, ő afféle lírai szociográfiát művel a
Vándorparadicsomban: Budapesten barangolva a város és lakói
szép, szomorú történeteit sorjáztatja elő. Érzelemmel, de
érzelgősséget mellőzve, szinte érzéki plaszticitással, de
minden harsányságot elkerülve. Mesebeli, de nagyon is valóságos
városának rajzolata a pillepalackhegyen túl kezdődik a nagy
folyó partjánál, és a Szalay cukrászda tejszínes illatában
oldódik fel lágyan. Szilágyi Gyula a Megbukott az iskola? című
kötetben pedig a krimi izgalmát kínálja tizennégy fejezetben.
A bűneset a hazai közoktatás kétségbeejtő állapotba
süllyesztése. Megszólalnak a szemtanúk és az áldozatok
(némelyikükből később tettestárs válik), előkerülnek a
bűnjelek, sőt lezajlik a vádemelés is, csak a tettest nem
sikerül a végén megnyugtatóan megnevezni és ártalmatlanítani.
Pedig a tét óriási: gyerekeink jövője.
*
Kun
István könyvét végigolvasva kétszeresen szomorú lettem.
Elkeserített a mű témájául szolgáló országrészünk, a
Bereg kilátástalan nyomorúsága, és az – előbbitől
egyáltalán nem független tény –, hogy e kiváló szerző nem
valamely nívós és bátor vidéki lap országosan ismert
újságírójaként működhet, hanem átlagon felül szorgalmas
és agilis vidéki értelmiségiként, aki országos lapokban
igyekszik elhelyezni írásait, s pályázatokért kell
folyamodnia, hogy dolgozni legyen képes. Öröm, persze, hogy
vannak csurranó-cseppenő alapítványi pénzek, de egy Kun
István formátumú újságírónak nem a bizonytalan pályázgató,
anyagilag finoman szólva sem túl kedvező sorsa dukálna. Neki
szerkesztőség járna, vezető munkatársi, biztos állás, kellő
anyagi megbecsüléssel egy financiálisán és politikailag
független, bátor, igényes orgánumnál. Olyan médiumnál,
amelyiknek a szavára a fővárosban is figyelnek, mert ugyanolyan
nívós, mint a legjobb budapesti lapok, de helyismeretben
verhetetlen. Tudom, persze, hogy ilyen újság nagyítóval sem
található már több évtizede Hunniában, s lassan már nemcsak
vidéken, de sehol sem, ez a tényen mégsem változtat: Kun
vérbeli újságíró. Mindent a saját szemével akar látni, a
saját fülével hallani. A terepmunkára soha nem sajnálja az
időt, első kézből tájékoztatja az olvasóját, ha csak módja
van rá. A hivatalokat és döntéshozókat fáradhatatlanul
szembesíti saját korábbi ígéreteikkel, rendeleteikkel,
döntéseikkel, és soha nem elégszik meg a mellébeszéléssel
vagy csak fél-válaszokkal. Addig teszi fel a kérdéseit, amíg
ki nem csikarja a gyakran önleleplező válaszokat vagy a nagyon
is árulkodó nyers elutasítást, súlyos hallgatást. Óriási
ismeretanyaga van a témájáról. Némi túlzással, amit ő nem
tud a Beregről, azt nem is érdemes tudni. Azt hiszem, a legendás
Egon Erwin Kisch írta, hogy addig nem szabad hozzáfogni egy
cikkhez, amíg legalább 14-szer többet nem tudunk a témánkról,
mint amennyit leírunk majd. Nos, Kun István biztosan túltesz
ezen a normán. Ismeri ennek a vidéknek a történelmét és
kultúráját, nyomon követte a gazdasági és politikai
változások hatásait, személyes ismerősei között tudhat
százával neves és névtelen helybélieket. Képes aprólékosan
jogászkodni a rendeletek és jogszabályok dzsungelében, s nem
jön zavarba, ha korábbi tényekkel kell összevetnie a maiakat:
lenyűgöző dokumentációja lehet.
S azt is tudja, igazi újságíróként, hogy
érdekesen kell fogalmaznia, a számára fontosnak vélt tényeket
az olvasó számára is fontossá kell tennie. Az olvasót „meg
kell fogni”, úgy kell számára a tőle látszólag távoli
életeket és problémákat előadni, hogy azokra valahogyan
ráismerjen, köze legyen hozzájuk, sőt a magáénak érezze
őket. A tiszai gátszakadást tévénézők milliói bámulták
döbbenten 2001-ben, a beregi árvíz és pusztítás, majd a
hatalmas feszültségeket gerjesztő újjáépítés az ország
szeme előtt zajlott. Ez a szinte elfelejtett országrész az
érdeklődés homlokterébe került, s a drámai események során
fel-felfeslett néhány, a nagyközönség számára nem kellőleg
ismert tény is. Az árvíz, a természeti csapás egy-egy vidék,
egy-egy embercsoport erejének, életképességének,
lehetőségeinek, érdekérvényesítő képességének
kérlelhetetlen megszondázása. Kun István azt mutatja meg, hogy
az árvízi helyzetben és után legkeletibb régiónk elesettnek,
kiszolgáltatottnak s minden segítség ellenére
reményvesztettnek látszik. S ha a beregi öblözetet esetleg nem
is áldozták fel a lejjebb eső tiszai városok megmentéséért,
ahogyan többen gyanakodtak a gátszakadások idején és azóta
is, végső soron mégiscsak leértékelt, félresöpört régió.
Nem most vált azzá, persze, de a folyamatos romlás, az
elhagyatottság a rendszerváltozás utáni könyörtelen
gazdasági és társadalmi viszonyok között mára már agóniává
mélyült. Az 1970-es nagy árvíz után kedvezményes
bankkölcsönnel folyt az újjáépítés. 2001-ben ez szóba sem
jöhetett. Miért? Bank jóval több van, mint azelőtt, az állami
kiadások szempontjából is ez lett volna a legkedvezőbb
megoldás, csakhogy kölcsönt az tud felvenni, aki valamikor
vissza is tudja fizetni, akinek, ahogyan a pénzügyi zsargon oly
plasztikusan megfogalmazza, van valamennyi önereje. Hát, a
beregieknek a XXI. század elejére már semennyi önerejük sem
maradt. Nem volt rózsás a helyzet harminc éve sem, elmaradott,
a többitől igazságtalanul leszakadt vidék volt ez akkoriban
is, de azért az emberek zöme, ha nehezen is, ha ingázva,
téeszekben szerencsétlenkedve, meg tudott élni. Itt a változás
nem a nehézségek fokozódását, hanem a teljes
reményvesztettséget hozta. Tartós munkanélküliséget,
depressziót, alkoholizmust, elesettséget.
Az már csak hab a tortán, hogy a szabad demokrácia
politikusai és tisztségviselői – tisztelet a törpe
minoritásnak – mit meg nem engednek maguknak a védtelenekkel
szemben. Melléktörténet, de szimptomatikus, ahogyan az
újjáépítés során a hivatalok elbántak egyik-másik
károsulttal. Olyan rémregények tárulnak fel, amilyeneket a
legvadabb képzelet sem alkothatott volna, ilyeneket csak a
nyomorúságos magyar bürokrácia képes írni. Ahogyan az is
„szépen példázza” az országért érzett felelős
politizálás színvonalát, ahogyan az akkoriban kormányzó
Fidesz megharagudott ottani emberére, mert az a drámai
helyzetben túlzottan is komolyan vette a pátriája érdekeit.
Helmeczy Lászlónak, a mentés helybéli irányítójának még
egy kézszorítás sem járt, nemhogy kitüntetés, mint sok más
mellékszereplőnek. Finoman szólva, nem éppen nagyvonalú
gesztus. Más. Ahogyan a legellenszenvesebb parvenü, urizáló
hagyományt folytatták a szocializmusnak mondott rendszer
párturacsai, amikor a szegényes Beregben luxus vadászkastélyt
építettek, úgy nőtt ki a szomorú tájból a kacsalábon forgó
beregdaróci református konferenciaközpont az újjáépítés
részeként. Ebben az országban ezt is meg lehet tenni. A
beregiekkel, meg velünk, mindannyiunkkal. Kun István többször
is említi tisztelt elődei között a publicista Adyt, hát a
protestáns jakuzziról olvasva talán nem túlzás, ha Hunnia úri
trágyadombja jut az eszünkbe. Az e cikk írása közben még
éppen folyó gazdatüntetésekről meg a torgyáni idők
szabolcsi almatelepítései. Arról az „előrelátó, szakmai
gesztusról”, amelyik az EU-ba való betagozódásunk előtti
pillanatban olyan ültetvényeket támogatott az adófizetők
pénzéből, amelyek az EU-ban nemhogy semmiféle segítséget nem
kaphatnak, de kifejezetten a kivágásukért és legalább 15 évig
újra nem telepítésükért fizet csak a brüsszeli központ. Ha
termőre fordulnak az ültetvények, s a gazdákra rohad az alma,
vonulhatnak a fővárosba az öklüket rázni. Vagy elmenekülnek
erről a vidékről ők is, s már tényleg csak a magatehetetlen
öregek, a mentálisan és fizikailag leépült segélyből
tengődők, s a leginkább kiszolgáltatottak, a szegény romák
maradnak az országnak ebben a szegletében. Hogy aztán velük mi
lesz? Kun István megismerteti olvasóival a fejlesztési tervek
némelyikét, mert ilyenek azért manapság is készülnek.
Csakhogy a szó szó marad, kormányok jönnek és mennek, teljes
jogú EU-tagok lettünk, s mégis: „Keleten a helyzet
változatlan.”
*
Lábass
Endre könyvét olvasni finom élvezetet jelent. Be is osztja az
ember, mint a cukorkát. Ami nem is nehéz, mármint a beosztás,
mert Lábass könyve afféle bármikor letehető és felvehető
írásmű. Könnyeden kapcsolódó vagy éppenséggel alig-alig
kapcsolódó részei úgy tekergőznek előre, hátra, ide, oda,
ahogyan az élményeket gyűjtő vándor minden különösebb
közvetlen cél nélkül csavarog a városok utcáin. Ráadásul
Lábass számára a várost, nevezetesen Budapestet nemcsak az
utcái, folyópartja, épületei és parkjai jelentik, hanem a
benne élő emberek történetei. Legalább annyira a sorsokból,
mint a kövekből épül fel ez a furcsa kopottas, itt-ott
szegényes, de végső soron nagyon is vadregényes település.
Az ember és környezete mélyen áthatják egymást, s az író
érzékletes elbeszélésében szinte eggyé válnak. A még élő
Gozsdu-udvar sajátos építészeti miliője s a több mint ötven
évig ott dolgozó és élő öreg fodrászmester alakja szinte
montázsszerűen kopírozódik egymásra az író-festő-fényképész
Lábass leírásában. Ő maga is beleolvad ebbe a lírai
városfreskóba, benne és vele él, főállásban megfigyelő és
megörökítő egyszerre. Meg persze városlakó, akinek szintén
megvan a maga története, olyan, amelyet elmondani szintúgy
érdemes.
Ahogyan maga a kalandozás, a megfigyelés is
történet és élmény, illetve az az élet maga. Az, ahogyan az
író felölti könnyed, gumitalpú tornacipőjét, hogy
nekivágjon a kalandnak, szemlélője és részese is legyen a mai
meséknek. Városszociográfia? Valamilyen módon az, de cseppet
sem úgy, ahogyan megszoktuk. Néhány mondattal képes megragadni
a hely szellemét, szinte érzéki közelségbe hozza a kopott
kapualjak, az elhagyott grundok, a kisboltok és kocsmák világát.
Színek, hangok, formák és szagok kavarognak elő a soraiból, s
amikor átadja a szót az elbeszélőknek, a városlakóknak az
olvasó szinte hallani véli őket. Kik a megszólalók? Az amúgy
csöndes többség. Ők beszélik el amúgy szokványos életüket,
az „egyszerű ember” bioszociográfiája ez a könyv. Tele
fantasztikummal, groteszk humorral és szívszaggató tragédiával,
csupa olyasmivel, amit csak az „egyszerű” élet képes
produkálni.
Lábass Endre Budapestjét valamiféle megszépítő
nosztalgia lengi be, bármilyen hihetetlen, ebben a könyvben még
a Dunán úszkáló pillepalackok látványa is esztétikai
értékkel bírhat. Pedig az író nem szépít, nem érzeleg,
cseppnyi szentimentalizmus sincs benne, igaz, cinizmus sem.
Bensőséges viszonyban van még a rúttal is, pedig tudja a
múltat, s nagyon is jól látja a jelent. „Rendes hétköznapokon
persze nincs pardon. Senki nem mondja soha többé, hogy bocsánat.
Rég elvillamosoztak, elvonatoztak a vékony vénemberek a
tyúklábmintás öltönyökben, akik ezt a várost messze földön
híressé tették. Finom borjúbőr cipőikben óvakodtak fel a
faüléses villamosokra, eligazították a villamosajtó csuklós
vasát, és ha lábacskájukra lépett egy-egy messziről érkezett
nagyobb lábú idegen, rögtön elnézést kértek – bocsánat,
kérem, bocsánat, nem akartam – csicseregték, és színigazat
beszéltek, nem akarták, nem szerették, hogy a lábukra lépnek.”
Elmúlt az udvariasság kora, és kihűlt a kocsmai
akolmeleg is. Manapság politikai árkok szabdalják a nagyfröccs
mellett éldegélők világát is. Mégis érdemes a fogékony
írónak be-betérnie a budapesti kocsma-univerzumba, mert az
ottani „adatközlők” történeteiben legalább annyi
városhistória él, amennyi a nagy vaskos monográfiákban.
Hiszen legalább annyira árulkodó egy korról a közbeszéd
milyensége, mint a hivatalos szónoklatoké. Legalább annyira
érdekes, mit és hogyan mond el a sarki hentes meg az ivóból a
törzsvendég, mint a politikusok országértékelése. A Lábass
Endre megmentette vallomásokban, igaz hitelű vagy legendás, de
igaznak hitt történetekben (is) él tovább a múlt és marad a
holnapra jelen. Az író szó szerint és átvitt értelemben is
turkál a lomtalanításkor kidobott emlékeinkben, s amiről egy
kicsinyes pillanatban azt hihetnénk, hogy nem fontos, és
enyészetre ítéljük, ő biztos szemmel megállapítja, hogy
felvenni, feltárni érdemes életmozaikunk.
Ahogyan ismeri a csodás eldugott helyeket. Kilenc
mondatba egy világ foglaltatik bele, ha valaki úgy tudja
megírni, ahogyan ő: „A kőbányai büfé a sínhálózat
kellős közepén egy kis sziget, egy házikó, minden irányban
ablakokkal. A föld közepe. Minden ablakon dohányillatú
csipkefüggöny, a pulton még mindig a régi, vetkőző nős
golyóstollak csokorban. A pultos jól látja a kis ablakokon,
hogy odakinn elhúznak, eldübörögnek a gyorsvonatok. Nem
szállnak le túl sokan, csak éppen hogy elegen, egy ilyen kis
büfét ennyien is eltartanak. Kisvodkát rendelnek, szusszantanak
egyet, az asszonyok kishubit kérnek, ez nem a fröccsözők,
sörözők helye, komoly utast ilyesmik nem érdekelnek. Van úgy,
hogy az összes ablak mögött vonatárny suhan erre-arra,
ilyenkor egyszerre többen betérnek, ezek néha zenélnek.
Váltanak, vagy egyből bedobnak egy ötvenest, mert van náluk
apró. Megállnak a zenegép mellett, poharukat felteszik a
tetejére, bedobják a pénzt, a csörrenés és kattogás után
Hernádi Judit énekel nekik, tegezi őket bizalmasan, mint régen
az asszony, oly szép a hangja, örökké azt mondja – soha se
mondd, hogy mindennek vége.”
Lábass nem ítélkezik, nem értékel, nem vonja le
a konzekvenciákat, nem firtatja az okokat, a bűnöket és
erényeket. Kérem, én csak itt nézelődök és beszélgetek az
emberekkel, tárná szét a karját, ha számon kérnék rajta a
konklúziót. Mégis milyen várost ismer meg az olvasó a
Vándorparadicsom című könyv végére érve? Életszagút, és
ezt tessék szó szerint venni.
*
Szilágyi
Gyula könyve olyan izgalmas, mint egy krimi. Szinte nem lehet
letenni, pedig az ember tudja, hogy ami a magyar iskola ügyében
az elmúlt fél évszázadban történt, az ugyan nyugodtan
nevezhető akár bűnténynek is, de a kötet végére mégsem
fogjuk megtalálni a tettest. A magyar alapfokú képzés
kétségbeejtő helyzetének s az ehhez vezető kiábrándító
útnak a bemutatására remek előadásmódot talált a szerző. A
roppant módon bonyolult és szerteágazó problémát viszonylag
rövid fejezetekre tagolja, s a fejezetekben a nagy adatbázist
felvonultató, objektíven elemző részeket rendre személyes
hangú vallomások váltják. A száraz tények s a nagyon is
életszagú interjúrészletek – akik teljes név nélkül, csak
szignóval, életkor és foglalkozás megjelölésével beszélnek,
mind-mind a magyar pedagógia aktív részesei, tanárként,
szülőként, a pedagógiai folyamatban érintett közösségek
kiváló ismerőjeként s ritkán diákként – úgy
ellenpontozzák, egészítik ki egymást, hogy az olvasó a szó
legszorosabb értelmében nem tudja, sírjon vagy nevessen-e azon,
amit olvas.
A szerző kiválóan egyensúlyoz az objektivitás és
személyesség határmezsgyéjén. Nagyon fontosnak tartja, hogy
megőrizze az arányokat, bemutassa az egymástól (gyakran csak
látszólag) eltérő véleményeket. Sokszor az derül ki, hogy a
vallomást tevők nem másként, csak máshonnan látják ugyanazt
a jelenséget. Szilágyi, ahogy egy jó tanárhoz illik, nem vonja
le helyettünk a konzekvenciákat, ránk hagyja a felismerés
szomorú örömét. Pedagógiai terminológiával: könyve
módszertani bravúr. Megmutatja, hogyan lehet nagyon tömören és
szórakoztató módon megvilágítani egy nagyon is bonyolult és
a kívülállóknak idegesítően homályos jelenséget.
Azt hiszem, a pedagógiával főállásban
foglalkozóknak nem mond sok új tényt, de az iskolával
valamilyen módon kapcsolatba kerülő civileknek felnyitja a
szemét. A diákként vagy szülőként szerzett sok-sok személyes
tapasztalat, a gyakran csak felületesen ismert politikai döntések
háttere, az iskolák belső világának anomáliája, az
iskolapadból az elmúlt évtizedekben kikerülő generációk
tapasztalhatóan egyre kétségbeejtőbb tudásszínvonala s
mindezek lehetséges okainak kiábrándító gyűjteménye ebben a
kötetben egyszeriben rendszerezett és minden összetettsége
ellenére átlátható jelenséghalmazzá alakul. Miért nem
tudnak és szeretnek olvasni a fiatalok? Miért végzetesen
meghatározó, ki hová születik? Miért nem tanul a diákok zöme
jó modort és morált? Miért nihilisták a szakiskolák tanulói?
Hogyan lehettek hasznosak az elavult, osztatlan tagozatos kis
falusi iskolák is? Csak néhány a számos, rendszeresen
felvetődő kérdés közül, amelyre Szilágyi Gyula könyvéből
választ kaphatunk. Nem megnyugtatót, hanem éppenséggel
nyugtalansággal eltöltőt.
A laikus nagyközönség néhány közhely
cáfolatával is szembesülhet, s rácsodálkozhat több olyan
tényre, amelyek a szakmában tán közismertek, de szélesebb
körben kevésbé. Az utóbbi évek PISA-vizsgálatairól szinte
mindenki hallott, aki rendszeresen olvas újságot. Lassan már
meg sem döbbenünk azon, hogy gyermekeink immár nagyobbik része
hiába koptatja nyolc, tíz, tizenkét évig az iskolapadot,
jószerivel analfabéta marad. Szilágyi könyvéből az is
kiderül, hogy a mai állapotokhoz képest paradicsominak látszó
1970-es években is már csak a sor végén kullogtunk a
nemzetközi összehasonlításokban. Magyarán, már nem nagyon
volt honnan leromlani akkoriban sem. Mára pedig a gödör fenekén
vagyunk, némi szarkazmussal már csak annak örülhetünk, hogy
innen, úgy látszik, már nincsen lejjebb. Felfelé sem lesz
könnyű, hiszen az elkövetkező évtizedekben azoknak a
gyermekei járnak majd az iskolákba, akik még az életükben nem
láttak a szüleik kezében könyvet. Ráadásul a magyar iskola
nem ebben, mármint az alapkészségek megtanításában a
leggyöngébb, hanem abban, hogy akár csak egy picikét is
növelje az esélyegyenlőséget. Nálunk, mint egy igazi feudális
világban, a gyermekek sorsa szinte teljes mértékben
megpecsételődik már a megszületésük előtt. Magyarországon
a társadalmi mobilizációt egy cseppet sem segíti az oktatás.
Sőt. Aki nem olvasó családba születik, az maga sem fog
olvasni. Akinek fizikai munkások a szülei, maga is az lesz. A
hátrányos helyzet és a kritikus teljesítménycsökkenés
nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Ezt hívja a
szakirodalom „tudatlanság-spirálnak”. Ötven éve pörgünk
benne, egyre intenzívebben. Mára már nemcsak a középiskolákat,
de az egyetemeket is elérte.
Az egyik interjúalany szerint „vagy a gyerekek
lettek butábbak, vagy az iskola”. A válasz nem kétséges a
költői (akadémikus) kérdésre, s ez a buta iskola ráadásul
úgy hánykolódik a mai értékválságos világban, mint egy
vitorláját vesztett halászbárka az óceánon. Az egykori
modelleket elsöpörte a rendszerváltozás, újak nincsenek
helyette. Az iskola, a napi rendszeres munkával járó tanulás
úgy általában veszítette el a társadalmi súlyát. Ez sem
egészen új jelenség, persze, csakhogy harminc éve még úgy
kellett tenni, mintha nem látnánk. Mára kimondható, s a diákok
ki is mondják, kérlelhetetlenül. Aki – mai szóval – nem
kellőleg motivált, nem látja a viszonylag biztos jövőjét, az
fel is adja gyorsan. Hiába tanul az alsó tagozaton még
viszonylag jobban egy-egy hátrányosabb helyzetű, szegényebb
gyerek is, a kötelességtudat elpárolog, zömük egyszerűen nem
látja értelmét a kínlódásnak. Hiszen a jövő bizonytalan, s
a társadalom nem a kemény munkával megszerzett szerény
jövedelmet becsüli. A szakiskolák, az egykori szakmunkásképzők
siralmas légkörét a sírnivaló tudatlanság mellett ez az
értékvesztés okozza.
Ráadásul az új elit nyomására kialakult az
elitiskolák rendszere, s a hagyományos általános iskolák
felső tagozatainak kiürülése csak élezi az amúgy is siralmas
helyzetet. Negatív szegregáció ez, minek szépíteni. A
szegényebbeket, gyengébbeket, problémásabbakat nem dobják ki
az iskolákból, hanem a gazdagabbak, erősebbek és
szerencsésebbek egyszerűen otthagyják őket. Érdekes és
jellemző, hogy az „igényes” szülők legjobban attól
rettegnek, nehogy a gyengébbek „lehúzzák a színvonalat”,
holott minden vizsgálat jól mutatja, hogy az eltérő képességű
diákok egymás mellett létezése kellő pedagógiai irányítással
csak jót tehet a közösségnek (ezért működtek annak idején
jól az osztatlan iskolák!). Kár, hogy Szilágyi Gyula nem
említi a komprehenzív iskolák rendszerét, s azokat a
jellemzően nem kellőleg támogatott kísérleteket, amelyekkel
Magyarországon is meg akarták teremteni ezt a világ sok
boldogabb és gazdagabb országában elterjedt sikeres modellt.
Érdemes volna elgondolkozni azon, hogy miért nem volt olyan
politikai erő, amelyik felkarolta volna ezt a társadalom egésze
szempontjából áldásos iskolatípust? Így aztán csak
siránkozunk a butaság újratermelésén s a társadalom vagyoni
kasztosodásán. Az elit liberálisabb része is csak sopánkodik
azon, hogy mondjuk a cigánysággal szemben micsoda előítéletek
törnek föl a társadalomból, ám a gyerekeiket ők is az
elitiskolákba íratják. A Sváb-hegy oldalában épült csendes
ház íróasztala mellől könnyű rasszistaként ostorozni a
túlélésért küzdő, a végletes elszegényedéstől a
gyermekét rettegve féltő szülőt, aki torkaszakadtából
üvöltve tiltakozik – egyébként ellenszenves és buta
rasszistaként – az ellen, hogy a falu végére cigányok
költözzenek.
Megdöbbentő újdonságként hat a laikus olvasó
számára, hogy a katasztrofálisan teljesítő honi pedagógusok
zöme, különösen az alsóban tanítók, nem akarják vagy nem
tudják tisztán látni a csődöt. Szerintük a helyzet nem olyan
rossz, a nemzetközi vizsgálatok biztosan féltevezetők. A
politikai nyomással bevezetett osztályozás helyetti szöveges
értékelés pedig csak segíti a maszatolást. A statisztikák
szerint az elmúlt években már a szülők is úgy látják, hogy
javult a helyzet. Hát hogyne javult volna, ha nincsen bukás, és
a semmitmondó néhány mondatos értékelésből nem derül ki –
s ne feledjük, a szülők egyik része is funkcionális
analfabéta, nem is érti pontosan, mit ír a tanító néni –,
hogy a szerencsétlen gyerek az alsóban sem írni, sem olvasni,
sem elemi szinten számolni nem tanult meg. Ez azért már tényleg
bűntény. A büntetőjogban szélhámosságnak hívják, azt
hiszem. A honi pedagógiában reformnak.
Igaz, ha elolvassuk azt a részt, amelyikben Szilágyi
Gyula arról ír, hogy az elmúlt évtizedekben kikből és hogyan
lettek pedagógusok, akkor már nem is csodálkozunk semmin. Vakok
vezetnek világtalanokat. A jobb tanárok meg elmennek az
elitiskolákba, ahová a kivételezett 15% jár, s ahol olyan
autoritárius stílus uralkodik, amellyel a csillogó szemű és
megtört gerincű ifjakat – egy bulvármagazin főszerkesztőjének
szavajárása – a sikerre nevelik. Apropó, reform. Ha már a
szemfényvesztésnél tartunk, érdemes egy pillantást vetni a
diákok túlterheltsége című, régi keletű sirámra. Szilágyi
több ténnyel és éppen az érintettek, a tanulók vallomásaival
cáfolja meg a közkeletű állítást, miszerint a tananyag
csökkentésével segíthetünk szegény nebulókon. Túlterhelt a
gyerek? Ha unja az iskolát, akkor nincsen az a csökkentett
tananyag, ami ne volna sok, ha élvezi, értelmét látja, az
egzisztenciális kényszer rászorítja, akkor csodákra képes.
Túl egyszerűnek látszik? Pedig igaz.
Értékválság,
gyönge tanárok, elbutult iskola. Jószerivel a jó képességű,
könnyen kezelhető, lelkes gyerekekkel sem tudnak eredményt
elérni, nem csoda, ha az egyre növekvő számú problémással
végképpen nem. A nagyon is különböző okokból nehezen
kezelhető gyerekek sorsa tragikusan megpecsételődik az
iskolákban, számukra nincs kegyelem. Egy-egy csodás
megmenekülésről – az általában jól képzett és jó anyagi
helyzetű szülők önfeláldozásának köszönhetően –
hallani olykor, de a többség ön- és közveszélyes lúzer
lesz. Tőlük majd retteghet az átlagos többség és a sikeres
kevesek köre is. Remek könyvének címe végére kérdőjelet
tett Szilágyi Gyula, így: Megbukott az iskola? Az olvasó a
sorok végére érve a kérdőjelet nyugodtan átírhatja
felkiáltójelre, s a címet kiegészítheti, így: Megbukott az
iskola és a társadalom! (Osiris Kiadó, 2004)
|