A Magyarország felfedezése szociográfiai könyvsorozat újabb folyamának tavaly megjelent három kötetéről egészen röviden azt mondhatnám, egyik jobb, mint a másik. Kicsit bővebben pedig azt, hogy mindegyik másképpen jó. Szinte teljesen eltérő stílusban és megközelítési móddal íródtak, a különféle alkotói karakterek különféle, de mégis érvényes formát találtak maguknak. Kun István, aki vérbeli publicista és igazi újságíró, vitázva és (zömmel a hatalommal) perlekedve járt a dolgok végére A feláldozott Beregben. Amit ő művel, az az igazi tényfeltáró újságírás. A beregi térség ügyében folytatott vizsgálódásai, kutakodásai és nagyon is érvényes állásfoglalásai komoly és komor kötetté értek. Lábass Endre egészen más habitus, más alkat. Ő is tényeket tár fel ugyan, csak másként, ő afféle lírai szociográfiát művel a Vándorparadicsomban: Budapesten barangolva a város és lakói szép, szomorú történeteit sorjáztatja elő. Érzelemmel, de érzelgősséget mellőzve, szinte érzéki plaszticitással, de minden harsányságot elkerülve. Mesebeli, de nagyon is valóságos városának rajzolata a pillepalackhegyen túl kezdődik a nagy folyó partjánál, és a Szalay cukrászda tejszínes illatában oldódik fel lágyan. Szilágyi Gyula a Megbukott az iskola? című kötetben pedig a krimi izgalmát kínálja tizennégy fejezetben. A bűneset a hazai közoktatás kétségbeejtő állapotba süllyesztése. Megszólalnak a szemtanúk és az áldozatok (némelyikükből később tettestárs válik), előkerülnek a bűnjelek, sőt lezajlik a vádemelés is, csak a tettest nem sikerül a végén megnyugtatóan megnevezni és ártalmatlanítani. Pedig a tét óriási: gyerekeink jövője.

*

Kun István könyvét végigolvasva kétszeresen szomorú lettem. Elkeserített a mű témájául szolgáló országrészünk, a Bereg kilátástalan nyomorúsága, és az – előbbitől egyáltalán nem független tény –, hogy e kiváló szerző nem valamely nívós és bátor vidéki lap országosan ismert újságírójaként működhet, hanem átlagon felül szorgalmas és agilis vidéki értelmiségiként, aki országos lapokban igyekszik elhelyezni írásait, s pályázatokért kell folyamodnia, hogy dolgozni legyen képes. Öröm, persze, hogy vannak csurranó-cseppenő alapítványi pénzek, de egy Kun István formátumú újságírónak nem a bizonytalan pályázgató, anyagilag finoman szólva sem túl kedvező sorsa dukálna. Neki szerkesztőség járna, vezető munkatársi, biztos állás, kellő anyagi megbecsüléssel egy financiálisán és politikailag független, bátor, igényes orgánumnál. Olyan médiumnál, amelyiknek a szavára a fővárosban is figyelnek, mert ugyanolyan nívós, mint a legjobb budapesti lapok, de helyismeretben verhetetlen. Tudom, persze, hogy ilyen újság nagyítóval sem található már több évtizede Hunniában, s lassan már nemcsak vidéken, de sehol sem, ez a tényen mégsem változtat: Kun vérbeli újságíró. Mindent a saját szemével akar látni, a saját fülével hallani. A terepmunkára soha nem sajnálja az időt, első kézből tájékoztatja az olvasóját, ha csak módja van rá. A hivatalokat és döntéshozókat fáradhatatlanul szembesíti saját korábbi ígéreteikkel, rendeleteikkel, döntéseikkel, és soha nem elégszik meg a mellébeszéléssel vagy csak fél-válaszokkal. Addig teszi fel a kérdéseit, amíg ki nem csikarja a gyakran önleleplező válaszokat vagy a nagyon is árulkodó nyers elutasítást, súlyos hallgatást. Óriási ismeretanyaga van a témájáról. Némi túlzással, amit ő nem tud a Beregről, azt nem is érdemes tudni. Azt hiszem, a legendás Egon Erwin Kisch írta, hogy addig nem szabad hozzáfogni egy cikkhez, amíg legalább 14-szer többet nem tudunk a témánkról, mint amennyit leírunk majd. Nos, Kun István biztosan túltesz ezen a normán. Ismeri ennek a vidéknek a történelmét és kultúráját, nyomon követte a gazdasági és politikai változások hatásait, személyes ismerősei között tudhat százával neves és névtelen helybélieket. Képes aprólékosan jogászkodni a rendeletek és jogszabályok dzsungelében, s nem jön zavarba, ha korábbi tényekkel kell összevetnie a maiakat: lenyűgöző dokumentációja lehet.

S azt is tudja, igazi újságíróként, hogy érdekesen kell fogalmaznia, a számára fontosnak vélt tényeket az olvasó számára is fontossá kell tennie. Az olvasót „meg kell fogni”, úgy kell számára a tőle látszólag távoli életeket és problémákat előadni, hogy azokra valahogyan ráismerjen, köze legyen hozzájuk, sőt a magáénak érezze őket. A tiszai gátszakadást tévénézők milliói bámulták döbbenten 2001-ben, a beregi árvíz és pusztítás, majd a hatalmas feszültségeket gerjesztő újjáépítés az ország szeme előtt zajlott. Ez a szinte elfelejtett országrész az érdeklődés homlokterébe került, s a drámai események során fel-felfeslett néhány, a nagyközönség számára nem kellőleg ismert tény is. Az árvíz, a természeti csapás egy-egy vidék, egy-egy embercsoport erejének, életképességének, lehetőségeinek, érdekérvényesítő képességének kérlelhetetlen megszondázása. Kun István azt mutatja meg, hogy az árvízi helyzetben és után legkeletibb régiónk elesettnek, kiszolgáltatottnak s minden segítség ellenére reményvesztettnek látszik. S ha a beregi öblözetet esetleg nem is áldozták fel a lejjebb eső tiszai városok megmentéséért, ahogyan többen gyanakodtak a gátszakadások idején és azóta is, végső soron mégiscsak leértékelt, félresöpört régió. Nem most vált azzá, persze, de a folyamatos romlás, az elhagyatottság a rendszerváltozás utáni könyörtelen gazdasági és társadalmi viszonyok között mára már agóniává mélyült. Az 1970-es nagy árvíz után kedvezményes bankkölcsönnel folyt az újjáépítés. 2001-ben ez szóba sem jöhetett. Miért? Bank jóval több van, mint azelőtt, az állami kiadások szempontjából is ez lett volna a legkedvezőbb megoldás, csakhogy kölcsönt az tud felvenni, aki valamikor vissza is tudja fizetni, akinek, ahogyan a pénzügyi zsargon oly plasztikusan megfogalmazza, van valamennyi önereje. Hát, a beregieknek a XXI. század elejére már semennyi önerejük sem maradt. Nem volt rózsás a helyzet harminc éve sem, elmaradott, a többitől igazságtalanul leszakadt vidék volt ez akkoriban is, de azért az emberek zöme, ha nehezen is, ha ingázva, téeszekben szerencsétlenkedve, meg tudott élni. Itt a változás nem a nehézségek fokozódását, hanem a teljes reményvesztettséget hozta. Tartós munkanélküliséget, depressziót, alkoholizmust, elesettséget.

Az már csak hab a tortán, hogy a szabad demokrácia politikusai és tisztségviselői – tisztelet a törpe minoritásnak – mit meg nem engednek maguknak a védtelenekkel szemben. Melléktörténet, de szimptomatikus, ahogyan az újjáépítés során a hivatalok elbántak egyik-másik károsulttal. Olyan rémregények tárulnak fel, amilyeneket a legvadabb képzelet sem alkothatott volna, ilyeneket csak a nyomorúságos magyar bürokrácia képes írni. Ahogyan az is „szépen példázza” az országért érzett felelős politizálás színvonalát, ahogyan az akkoriban kormányzó Fidesz megharagudott ottani emberére, mert az a drámai helyzetben túlzottan is komolyan vette a pátriája érdekeit. Helmeczy Lászlónak, a mentés helybéli irányítójának még egy kézszorítás sem járt, nemhogy kitüntetés, mint sok más mellékszereplőnek. Finoman szólva, nem éppen nagyvonalú gesztus. Más. Ahogyan a legellenszenvesebb parvenü, urizáló hagyományt folytatták a szocializmusnak mondott rendszer párturacsai, amikor a szegényes Beregben luxus vadászkastélyt építettek, úgy nőtt ki a szomorú tájból a kacsalábon forgó beregdaróci református konferenciaközpont az újjáépítés részeként. Ebben az országban ezt is meg lehet tenni. A beregiekkel, meg velünk, mindannyiunkkal. Kun István többször is említi tisztelt elődei között a publicista Adyt, hát a protestáns jakuzziról olvasva talán nem túlzás, ha Hunnia úri trágyadombja jut az eszünkbe. Az e cikk írása közben még éppen folyó gazdatüntetésekről meg a torgyáni idők szabolcsi almatelepítései. Arról az „előrelátó, szakmai gesztusról”, amelyik az EU-ba való betagozódásunk előtti pillanatban olyan ültetvényeket támogatott az adófizetők pénzéből, amelyek az EU-ban nemhogy semmiféle segítséget nem kaphatnak, de kifejezetten a kivágásukért és legalább 15 évig újra nem telepítésükért fizet csak a brüsszeli központ. Ha termőre fordulnak az ültetvények, s a gazdákra rohad az alma, vonulhatnak a fővárosba az öklüket rázni. Vagy elmenekülnek erről a vidékről ők is, s már tényleg csak a magatehetetlen öregek, a mentálisan és fizikailag leépült segélyből tengődők, s a leginkább kiszolgáltatottak, a szegény romák maradnak az országnak ebben a szegletében. Hogy aztán velük mi lesz? Kun István megismerteti olvasóival a fejlesztési tervek némelyikét, mert ilyenek azért manapság is készülnek. Csakhogy a szó szó marad, kormányok jönnek és mennek, teljes jogú EU-tagok lettünk, s mégis: „Keleten a helyzet változatlan.”

*

Lábass Endre könyvét olvasni finom élvezetet jelent. Be is osztja az ember, mint a cukorkát. Ami nem is nehéz, mármint a beosztás, mert Lábass könyve afféle bármikor letehető és felvehető írásmű. Könnyeden kapcsolódó vagy éppenséggel alig-alig kapcsolódó részei úgy tekergőznek előre, hátra, ide, oda, ahogyan az élményeket gyűjtő vándor minden különösebb közvetlen cél nélkül csavarog a városok utcáin. Ráadásul Lábass számára a várost, nevezetesen Budapestet nemcsak az utcái, folyópartja, épületei és parkjai jelentik, hanem a benne élő emberek történetei. Legalább annyira a sorsokból, mint a kövekből épül fel ez a furcsa kopottas, itt-ott szegényes, de végső soron nagyon is vadregényes település. Az ember és környezete mélyen áthatják egymást, s az író érzékletes elbeszélésében szinte eggyé válnak. A még élő Gozsdu-udvar sajátos építészeti miliője s a több mint ötven évig ott dolgozó és élő öreg fodrászmester alakja szinte montázsszerűen kopírozódik egymásra az író-festő-fényképész Lábass leírásában. Ő maga is beleolvad ebbe a lírai városfreskóba, benne és vele él, főállásban megfigyelő és megörökítő egyszerre. Meg persze városlakó, akinek szintén megvan a maga története, olyan, amelyet elmondani szintúgy érdemes.

Ahogyan maga a kalandozás, a megfigyelés is történet és élmény, illetve az az élet maga. Az, ahogyan az író felölti könnyed, gumitalpú tornacipőjét, hogy nekivágjon a kalandnak, szemlélője és részese is legyen a mai meséknek. Városszociográfia? Valamilyen módon az, de cseppet sem úgy, ahogyan megszoktuk. Néhány mondattal képes megragadni a hely szellemét, szinte érzéki közelségbe hozza a kopott kapualjak, az elhagyott grundok, a kisboltok és kocsmák világát. Színek, hangok, formák és szagok kavarognak elő a soraiból, s amikor átadja a szót az elbeszélőknek, a városlakóknak az olvasó szinte hallani véli őket. Kik a megszólalók? Az amúgy csöndes többség. Ők beszélik el amúgy szokványos életüket, az „egyszerű ember” bioszociográfiája ez a könyv. Tele fantasztikummal, groteszk humorral és szívszaggató tragédiával, csupa olyasmivel, amit csak az „egyszerű” élet képes produkálni.

Lábass Endre Budapestjét valamiféle megszépítő nosztalgia lengi be, bármilyen hihetetlen, ebben a könyvben még a Dunán úszkáló pillepalackok látványa is esztétikai értékkel bírhat. Pedig az író nem szépít, nem érzeleg, cseppnyi szentimentalizmus sincs benne, igaz, cinizmus sem. Bensőséges viszonyban van még a rúttal is, pedig tudja a múltat, s nagyon is jól látja a jelent. „Rendes hétköznapokon persze nincs pardon. Senki nem mondja soha többé, hogy bocsánat. Rég elvillamosoztak, elvonatoztak a vékony vénemberek a tyúklábmintás öltönyökben, akik ezt a várost messze földön híressé tették. Finom borjúbőr cipőikben óvakodtak fel a faüléses villamosokra, eligazították a villamosajtó csuklós vasát, és ha lábacskájukra lépett egy-egy messziről érkezett nagyobb lábú idegen, rögtön elnézést kértek – bocsánat, kérem, bocsánat, nem akartam – csicseregték, és színigazat beszéltek, nem akarták, nem szerették, hogy a lábukra lépnek.”

Elmúlt az udvariasság kora, és kihűlt a kocsmai akolmeleg is. Manapság politikai árkok szabdalják a nagyfröccs mellett éldegélők világát is. Mégis érdemes a fogékony írónak be-betérnie a budapesti kocsma-univerzumba, mert az ottani „adatközlők” történeteiben legalább annyi városhistória él, amennyi a nagy vaskos monográfiákban. Hiszen legalább annyira árulkodó egy korról a közbeszéd milyensége, mint a hivatalos szónoklatoké. Legalább annyira érdekes, mit és hogyan mond el a sarki hentes meg az ivóból a törzsvendég, mint a politikusok országértékelése. A Lábass Endre megmentette vallomásokban, igaz hitelű vagy legendás, de igaznak hitt történetekben (is) él tovább a múlt és marad a holnapra jelen. Az író szó szerint és átvitt értelemben is turkál a lomtalanításkor kidobott emlékeinkben, s amiről egy kicsinyes pillanatban azt hihetnénk, hogy nem fontos, és enyészetre ítéljük, ő biztos szemmel megállapítja, hogy felvenni, feltárni érdemes életmozaikunk.

Ahogyan ismeri a csodás eldugott helyeket. Kilenc mondatba egy világ foglaltatik bele, ha valaki úgy tudja megírni, ahogyan ő: „A kőbányai büfé a sínhálózat kellős közepén egy kis sziget, egy házikó, minden irányban ablakokkal. A föld közepe. Minden ablakon dohányillatú csipkefüggöny, a pulton még mindig a régi, vetkőző nős golyóstollak csokorban. A pultos jól látja a kis ablakokon, hogy odakinn elhúznak, eldübörögnek a gyorsvonatok. Nem szállnak le túl sokan, csak éppen hogy elegen, egy ilyen kis büfét ennyien is eltartanak. Kisvodkát rendelnek, szusszantanak egyet, az asszonyok kishubit kérnek, ez nem a fröccsözők, sörözők helye, komoly utast ilyesmik nem érdekelnek. Van úgy, hogy az összes ablak mögött vonatárny suhan erre-arra, ilyenkor egyszerre többen betérnek, ezek néha zenélnek. Váltanak, vagy egyből bedobnak egy ötvenest, mert van náluk apró. Megállnak a zenegép mellett, poharukat felteszik a tetejére, bedobják a pénzt, a csörrenés és kattogás után Hernádi Judit énekel nekik, tegezi őket bizalmasan, mint régen az asszony, oly szép a hangja, örökké azt mondja – soha se mondd, hogy mindennek vége.”

Lábass nem ítélkezik, nem értékel, nem vonja le a konzekvenciákat, nem firtatja az okokat, a bűnöket és erényeket. Kérem, én csak itt nézelődök és beszélgetek az emberekkel, tárná szét a karját, ha számon kérnék rajta a konklúziót. Mégis milyen várost ismer meg az olvasó a Vándorparadicsom című könyv végére érve? Életszagút, és ezt tessék szó szerint venni.

*

Szilágyi Gyula könyve olyan izgalmas, mint egy krimi. Szinte nem lehet letenni, pedig az ember tudja, hogy ami a magyar iskola ügyében az elmúlt fél évszázadban történt, az ugyan nyugodtan nevezhető akár bűnténynek is, de a kötet végére mégsem fogjuk megtalálni a tettest. A magyar alapfokú képzés kétségbeejtő helyzetének s az ehhez vezető kiábrándító útnak a bemutatására remek előadásmódot talált a szerző. A roppant módon bonyolult és szerteágazó problémát viszonylag rövid fejezetekre tagolja, s a fejezetekben a nagy adatbázist felvonultató, objektíven elemző részeket rendre személyes hangú vallomások váltják. A száraz tények s a nagyon is életszagú interjúrészletek – akik teljes név nélkül, csak szignóval, életkor és foglalkozás megjelölésével beszélnek, mind-mind a magyar pedagógia aktív részesei, tanárként, szülőként, a pedagógiai folyamatban érintett közösségek kiváló ismerőjeként s ritkán diákként – úgy ellenpontozzák, egészítik ki egymást, hogy az olvasó a szó legszorosabb értelmében nem tudja, sírjon vagy nevessen-e azon, amit olvas.

A szerző kiválóan egyensúlyoz az objektivitás és személyesség határmezsgyéjén. Nagyon fontosnak tartja, hogy megőrizze az arányokat, bemutassa az egymástól (gyakran csak látszólag) eltérő véleményeket. Sokszor az derül ki, hogy a vallomást tevők nem másként, csak máshonnan látják ugyanazt a jelenséget. Szilágyi, ahogy egy jó tanárhoz illik, nem vonja le helyettünk a konzekvenciákat, ránk hagyja a felismerés szomorú örömét. Pedagógiai terminológiával: könyve módszertani bravúr. Megmutatja, hogyan lehet nagyon tömören és szórakoztató módon megvilágítani egy nagyon is bonyolult és a kívülállóknak idegesítően homályos jelenséget.

Azt hiszem, a pedagógiával főállásban foglalkozóknak nem mond sok új tényt, de az iskolával valamilyen módon kapcsolatba kerülő civileknek felnyitja a szemét. A diákként vagy szülőként szerzett sok-sok személyes tapasztalat, a gyakran csak felületesen ismert politikai döntések háttere, az iskolák belső világának anomáliája, az iskolapadból az elmúlt évtizedekben kikerülő generációk tapasztalhatóan egyre kétségbeejtőbb tudásszínvonala s mindezek lehetséges okainak kiábrándító gyűjteménye ebben a kötetben egyszeriben rendszerezett és minden összetettsége ellenére átlátható jelenséghalmazzá alakul. Miért nem tudnak és szeretnek olvasni a fiatalok? Miért végzetesen meghatározó, ki hová születik? Miért nem tanul a diákok zöme jó modort és morált? Miért nihilisták a szakiskolák tanulói? Hogyan lehettek hasznosak az elavult, osztatlan tagozatos kis falusi iskolák is? Csak néhány a számos, rendszeresen felvetődő kérdés közül, amelyre Szilágyi Gyula könyvéből választ kaphatunk. Nem megnyugtatót, hanem éppenséggel nyugtalansággal eltöltőt.

A laikus nagyközönség néhány közhely cáfolatával is szembesülhet, s rácsodálkozhat több olyan tényre, amelyek a szakmában tán közismertek, de szélesebb körben kevésbé. Az utóbbi évek PISA-vizsgálatairól szinte mindenki hallott, aki rendszeresen olvas újságot. Lassan már meg sem döbbenünk azon, hogy gyermekeink immár nagyobbik része hiába koptatja nyolc, tíz, tizenkét évig az iskolapadot, jószerivel analfabéta marad. Szilágyi könyvéből az is kiderül, hogy a mai állapotokhoz képest paradicsominak látszó 1970-es években is már csak a sor végén kullogtunk a nemzetközi összehasonlításokban. Magyarán, már nem nagyon volt honnan leromlani akkoriban sem. Mára pedig a gödör fenekén vagyunk, némi szarkazmussal már csak annak örülhetünk, hogy innen, úgy látszik, már nincsen lejjebb. Felfelé sem lesz könnyű, hiszen az elkövetkező évtizedekben azoknak a gyermekei járnak majd az iskolákba, akik még az életükben nem láttak a szüleik kezében könyvet. Ráadásul a magyar iskola nem ebben, mármint az alapkészségek megtanításában a leggyöngébb, hanem abban, hogy akár csak egy picikét is növelje az esélyegyenlőséget. Nálunk, mint egy igazi feudális világban, a gyermekek sorsa szinte teljes mértékben megpecsételődik már a megszületésük előtt. Magyarországon a társadalmi mobilizációt egy cseppet sem segíti az oktatás. Sőt. Aki nem olvasó családba születik, az maga sem fog olvasni. Akinek fizikai munkások a szülei, maga is az lesz. A hátrányos helyzet és a kritikus teljesítménycsökkenés nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Ezt hívja a szakirodalom „tudatlanság-spirálnak”. Ötven éve pörgünk benne, egyre intenzívebben. Mára már nemcsak a középiskolákat, de az egyetemeket is elérte.

Az egyik interjúalany szerint „vagy a gyerekek lettek butábbak, vagy az iskola”. A válasz nem kétséges a költői (akadémikus) kérdésre, s ez a buta iskola ráadásul úgy hánykolódik a mai értékválságos világban, mint egy vitorláját vesztett halászbárka az óceánon. Az egykori modelleket elsöpörte a rendszerváltozás, újak nincsenek helyette. Az iskola, a napi rendszeres munkával járó tanulás úgy általában veszítette el a társadalmi súlyát. Ez sem egészen új jelenség, persze, csakhogy harminc éve még úgy kellett tenni, mintha nem látnánk. Mára kimondható, s a diákok ki is mondják, kérlelhetetlenül. Aki – mai szóval – nem kellőleg motivált, nem látja a viszonylag biztos jövőjét, az fel is adja gyorsan. Hiába tanul az alsó tagozaton még viszonylag jobban egy-egy hátrányosabb helyzetű, szegényebb gyerek is, a kötelességtudat elpárolog, zömük egyszerűen nem látja értelmét a kínlódásnak. Hiszen a jövő bizonytalan, s a társadalom nem a kemény munkával megszerzett szerény jövedelmet becsüli. A szakiskolák, az egykori szakmunkásképzők siralmas légkörét a sírnivaló tudatlanság mellett ez az értékvesztés okozza.

Ráadásul az új elit nyomására kialakult az elitiskolák rendszere, s a hagyományos általános iskolák felső tagozatainak kiürülése csak élezi az amúgy is siralmas helyzetet. Negatív szegregáció ez, minek szépíteni. A szegényebbeket, gyengébbeket, problémásabbakat nem dobják ki az iskolákból, hanem a gazdagabbak, erősebbek és szerencsésebbek egyszerűen otthagyják őket. Érdekes és jellemző, hogy az „igényes” szülők legjobban attól rettegnek, nehogy a gyengébbek „lehúzzák a színvonalat”, holott minden vizsgálat jól mutatja, hogy az eltérő képességű diákok egymás mellett létezése kellő pedagógiai irányítással csak jót tehet a közösségnek (ezért működtek annak idején jól az osztatlan iskolák!). Kár, hogy Szilágyi Gyula nem említi a komprehenzív iskolák rendszerét, s azokat a jellemzően nem kellőleg támogatott kísérleteket, amelyekkel Magyarországon is meg akarták teremteni ezt a világ sok boldogabb és gazdagabb országában elterjedt sikeres modellt. Érdemes volna elgondolkozni azon, hogy miért nem volt olyan politikai erő, amelyik felkarolta volna ezt a társadalom egésze szempontjából áldásos iskolatípust? Így aztán csak siránkozunk a butaság újratermelésén s a társadalom vagyoni kasztosodásán. Az elit liberálisabb része is csak sopánkodik azon, hogy mondjuk a cigánysággal szemben micsoda előítéletek törnek föl a társadalomból, ám a gyerekeiket ők is az elitiskolákba íratják. A Sváb-hegy oldalában épült csendes ház íróasztala mellől könnyű rasszistaként ostorozni a túlélésért küzdő, a végletes elszegényedéstől a gyermekét rettegve féltő szülőt, aki torkaszakadtából üvöltve tiltakozik – egyébként ellenszenves és buta rasszistaként – az ellen, hogy a falu végére cigányok költözzenek.

Megdöbbentő újdonságként hat a laikus olvasó számára, hogy a katasztrofálisan teljesítő honi pedagógusok zöme, különösen az alsóban tanítók, nem akarják vagy nem tudják tisztán látni a csődöt. Szerintük a helyzet nem olyan rossz, a nemzetközi vizsgálatok biztosan féltevezetők. A politikai nyomással bevezetett osztályozás helyetti szöveges értékelés pedig csak segíti a maszatolást. A statisztikák szerint az elmúlt években már a szülők is úgy látják, hogy javult a helyzet. Hát hogyne javult volna, ha nincsen bukás, és a semmitmondó néhány mondatos értékelésből nem derül ki – s ne feledjük, a szülők egyik része is funkcionális analfabéta, nem is érti pontosan, mit ír a tanító néni –, hogy a szerencsétlen gyerek az alsóban sem írni, sem olvasni, sem elemi szinten számolni nem tanult meg. Ez azért már tényleg bűntény. A büntetőjogban szélhámosságnak hívják, azt hiszem. A honi pedagógiában reformnak.

Igaz, ha elolvassuk azt a részt, amelyikben Szilágyi Gyula arról ír, hogy az elmúlt évtizedekben kikből és hogyan lettek pedagógusok, akkor már nem is csodálkozunk semmin. Vakok vezetnek világtalanokat. A jobb tanárok meg elmennek az elitiskolákba, ahová a kivételezett 15% jár, s ahol olyan autoritárius stílus uralkodik, amellyel a csillogó szemű és megtört gerincű ifjakat – egy bulvármagazin főszerkesztőjének szavajárása – a sikerre nevelik. Apropó, reform. Ha már a szemfényvesztésnél tartunk, érdemes egy pillantást vetni a diákok túlterheltsége című, régi keletű sirámra. Szilágyi több ténnyel és éppen az érintettek, a tanulók vallomásaival cáfolja meg a közkeletű állítást, miszerint a tananyag csökkentésével segíthetünk szegény nebulókon. Túlterhelt a gyerek? Ha unja az iskolát, akkor nincsen az a csökkentett tananyag, ami ne volna sok, ha élvezi, értelmét látja, az egzisztenciális kényszer rászorítja, akkor csodákra képes. Túl egyszerűnek látszik? Pedig igaz.

Értékválság, gyönge tanárok, elbutult iskola. Jószerivel a jó képességű, könnyen kezelhető, lelkes gyerekekkel sem tudnak eredményt elérni, nem csoda, ha az egyre növekvő számú problémással végképpen nem. A nagyon is különböző okokból nehezen kezelhető gyerekek sorsa tragikusan megpecsételődik az iskolákban, számukra nincs kegyelem. Egy-egy csodás megmenekülésről – az általában jól képzett és jó anyagi helyzetű szülők önfeláldozásának köszönhetően – hallani olykor, de a többség ön- és közveszélyes lúzer lesz. Tőlük majd retteghet az átlagos többség és a sikeres kevesek köre is. Remek könyvének címe végére kérdőjelet tett Szilágyi Gyula, így: Megbukott az iskola? Az olvasó a sorok végére érve a kérdőjelet nyugodtan átírhatja felkiáltójelre, s a címet kiegészítheti, így: Megbukott az iskola és a társadalom! (Osiris Kiadó, 2004)